A pokol legmélyén

A beszlani drámával újabb fordulóponthoz érkezett a terrorizmus elleni globális küzdelem. Ha a New York-i és washingtoni támadások az áldozatok számának tekintetében hoztak új minőséget, akkor az iskola elfoglalása, a gyermekek meggyilkolása mindent felülmúló brutalitásával tűnik ki a hasonló akciók közül. Mint a brit Sun fogalmaz, „innen már nincs lejjebb, a terroristák elérkeztek a pokol fenekére”.
A nemzetközi terrorizmus új frontot nyitott. Oroszország került a célkeresztbe, a történtek azonban jóval túlmutatnak rajta. Az iszlám radikalizmus a Nyugat ellen indított általános háborút, alapvető célja pedig a keresztény világ elpusztítása vagy legalábbis meggyengítése. Ebben a harcban Moszkva az elfekélyesedett csecsenkérdéssel, még mindig kaotikus közállapotaival, az elburjánzó, így a terroristák dolgát megkönnyítő korrupcióval csak az egyik gyenge láncszem, amely önkéntelenül is felkínálja magát a támadásra. A terroristák egyértelműen a nyugati civilizáció részének tekintik Oroszországot, amely így a politikai rendszerek különbségétől függetlenül logikusan szintén e kultúrkör segítségére számíthat e küzdelemben.
De vajon megkapja-e ezt a segítséget? Számíthat-e Moszkva olyan gesztusra, mint amilyet sokak meglepetésére ő tett 2001. szeptember 11. után? Az első pillanatban nem úgy látszik. A terrorizmus elleni harcba belemerült amerikai elnök csupán a tragédia harmadik napján, akkor is csupán saját kampányszempontjait szem előtt tartva reagált a történtekre, az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő Hollandia külügyminisztere pedig fura részvétnyilvánításában meghökkentő módon a túszok kiszabadulásának körülményeit kérte számon. Mindezek nem az összefogás erősítésének felismeréséről árulkodnak, akárcsak az a tény, hogy a dráma képeit több nyugati tévéállomás provokatív módon a felelősséget még részben sem elismerő, Aszlan Maszhadovot Londonban képviselő Ahmed Zakajev kommentárjának kíséretében mutatta.
Mindez persze beleillik abba az összképbe, amelyben álszent módon Bush ugyan egyrészt számít Moszkvára a terrorizmus elleni harcban, ugyanakkor a kaszpi térség energiatartalékaira kacsingatva azon munkálkodik, hogy Oroszország végleg kiszoruljon a Kaukázusból. Rövidlátó módon csupán ezt szem előtt tartva azzal sem törődik, hogy az iszlám és a keresztény világ e kényes találkozási pontján valójában az utóbbit gyengíti. Lényegében ugyanez vonatkozik az Európai Unióra is, amely nem mindig akar tudomást venni arról, hogy a XXI. század egyik legnagyobb kihívását tekintve Oroszországgal bizonyos értékrendbeli különbségek ellenére is a barikád ugyanazon oldalán áll. Európa homokba dugja a fejét, és még Madrid után is azt hiszi, hogy elkerülheti az ütközést. De vajon olyan messze van-e a Kaukázus, mint azt Brüsszelben gondolják? Az iszlám terrorizmus ugyanis nem válogat, nem érdekli az sem, hogy Irak kérdésében a legtöbb európai ország finoman szólva sem ért egyet az Egyesült Államokkal. Ha kell, lesz más ürügy, a francia fejkendős törvénytől a törökök németországi helyzetéig.
Mint ahogy jelen esetben már csak ürügy a csecsen függetlenség kérdése is. A kaukázusi köztársaság a nemzetközi terrorizmus egyik leágazásává vált, amit jól mutat, hogy a beszlani túszejtők között tíz arab és még egy afrikai iszlám államból érkezett sötét bőrű is volt. A mostani tragédia ebben a tekintetben is mérföldkő. A politikusoknak és a jó érzésű, a szabadság eszméjét teljes mellszélességgel támogatóknak egyaránt le kell számolniuk a csecsen függetlenségi harc romantikus eszméjével. Ami ma ezen a címen történik, az civilizált ember számára vállalhatatlan. A birodalom elleni harcot maga alá temette a Kaukázus zűrzavarában harcálláspontra találó, újabb és újabb gyenge pontokat kereső iszlám radikalizmus.