A terror iskolája

Oroszország szeptember tizenegyedikéjeként éli meg az orosz társadalom és a politikai elit a beszlani vérfürdőt. Moszkva a Washingtonból már ismert háborús logikának megfelelően megelőző csapások kilátásba helyezésével reagált a történtekre. Ezzel immár a világ két vezető hatalma is hadiállapotban lévőként módosítja bel- és külpolitikáját, s ennek megfelelően készül fel a biztonságát fenyegető kihívásokra.
Mint Putyin elnök a nemzethez intézett beszédében jelezte, kiemelt szerepet kap majd nemcsak a politikai rendszer elengedhetetlen modernizálása, hanem az erőszakszervezetek és a biztonsági szolgálatok megújítása, hatékonyabbá tétele is. A Beszlanban történtek érzékeltették, hogy ez a lépés valóban elkerülhetetlen, és nem okvetlenül egyfajta totalitarizmus irányába történő eltolódásként, hanem nemzetbiztonsági szempontból fontos döntésként kell értékelni. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni arról sem, hogy a biztonságot nem csupán az állam, hanem a társadalom felől is kell építeni.
„Az oroszok nem szeretik, ha a szemükbe köpnek. Baszajev pedig éppen ezt tette. Köpése hadüzenet volt” – fogalmazta meg találóan Viktor Jerofejev író. Ennél jobban talán csak az rázta meg őket, ahogy – szerintük álszent módon – a nyugati világ reagált a brutalitásával a terrorizmus elleni harcban minden bizonnyal új fejezetet nyitó beszlani tragédiára. A halottak megcsonkított tetemei felett ugyanis gusztustalannak és minden erkölcsi alapot nélkülözőnek tartják a bírálatokat, s emlékeztetnek arra, hogy Amerika tragédiája idején mennyire zokon vette Washington a terrortámadás okait firtató megszólalásokat.
Mint Vitalij Tretyakovnak az orosz közgondolkodást jól illusztráló, alább közölt írásából is kiderül, kettős mércéről árulkodik a szemükben, s egyenesen sértésnek veszik, hogy egyes nyugati orgánumok Beszlan kapcsán még a terrorista szó használatától is következetesen elzárkóztak. Feltehetően az orosz külkapcsolatokra is kihat majd, hogy miként viszonyulnak egyes országok Moszkva háborújához.
A már említett háborús logika mentén nem várható változás a Kreml csecsenföldi politikájában sem. Tökéletesen érthető, hogy a gyerekek gyilkolásában közvetve vagy közvetlenül érintett szeparatista vezetők a korábbinál is jobban diszkreditálták magukat Moszkva szemében.
*
Maszhadovval egyébként nem csak azért nem lehet egy asztalhoz ülni, amiért mondjuk Amerika esküdt ellenségeivel, sokkal fontosabb, hogy ezek után értelmetlen vele egyezkedni, hiszen hiába tartja magát legitim vezetőnek, egy esetleges szerződésben vállaltakból szinte semmit sem lenne képes szavatolni.
A baj tehát az, hogy Csecsenföld nagy valószínűséggel a mostaninál is nagyobb káoszba süllyedne – erre volt példa 1997-től 1999-ig – egy Maszhadovval megkötött egyezség után. Moszkvának azonban mégiscsak át kellene gondolnia stratégiai elképzeléseit. Az ugyan aligha járható út, hogy – amint néhány szakértő ajánlja – válasszák le és szigeteljék el minden oldalról a rebellis, nehezen ellenőrizhető hegyi részt, az újjáépítés hatékonyabbá tételének módozatai azonban igencsak megfontolandók. Még akkor is, ha egyes számítások szerint az észak-kaukázusi régió felhozásához Oroszország évi GDP-je öt–hat százalékának ide irányítására lenne szükség, mégpedig hosszabb ideig.
Eltűnődhetne a Kreml a terrorizmus szakértőjének számító, nemrég elhunyt politológus, Dmitrij Olsanszkij ajánlásain is, aki a cári rendszerben működő gyakorlatra hívta fel a figyelmet. Mint írja, Moszkva okosan tenné, ha áldozna csecsen fiatalok oroszországi taníttatására, ezzel ugyanis az így kialakuló új értelmiség a többségi társadalom értékrendjét is átvenné. Ez a módszer az évek során meghozná a maga gyümölcsét, s az a legkevesebb, hogy nem szaporodna az elveszett, háborúkban elvadult nemzedékek sora. A harcokba belefásult, apatikus csecsenek bizonyára értékelnének bizonyos fokú, érezhető autonómiát is, s ezen intézkedésekkel, gesztusokkal párhuzamosan talán ki lehetne kényszeríteni az egyébként a terrorizmus elleni harccal szavakban mélyen egyetértő nemzetközi közösségből a szeparatisták határokon átnyúló hátországának felszámolását.
Ezzel azonban olyan, a mostani tragédia által is felszínre hozott problémához érkeztünk, mint a Kaukázus s a térség békéje szempontjából kulcsfontosságú csecsenkérdés nemzetközi jellege. Nem úgy tűnik ugyanis, hogy mindenkinek oly fontos lenne a térség biztonsága, mint ahogy azt mondja. A kaszpi térség olajkincse miatt olyan érdekek feszülnek egymásnak, amelyek között elvész a béke kérdése. Jól megérezték ezt a széthúzást a terroristák is, és játszottak rá a keresztény oszétok megtámadásával a Kaukázus vallási-etnikai sokszínűségéből eredő veszélyek felerősítésére.
Sokan mondják ugyanis s nem véletlenül, hogy a csecsen békétlenség egyik fontos faktora ma már az, hogy az olajvezetékek szempontjából kiemelkedően fontos helyen fekszik. Így pedig egyes nagyhatalmak – a nyílt színen egyébként Oroszország szövetségesei – szívesen segítenek abban, hogy a függetlenség kérdése napirenden maradjon. Az Oroszország kiszorítását célzó amerikai, szaúdi, török és iráni törekvések a történelmi ellentétekre alapozva ébren tartják a feszültséget, ami persze hosszú távon öngyilkos stratégia, hiszen az amúgy is bizonytalan térség a nemzetközi terrorizmus valódi bázisává nőtte ki magát. Ezt ugyan sokan tagadni próbálják, elég azonban utalni az arab iszlám radikálisok egyre nagyobb számú jelenlétére. Ezt az is megerősíti, hogy a szeptember 11-ét vizsgáló amerikai bizottság jelentése 27 helyen tesz említést a csecsen szeparatisták és az Al-Kaida kapcsolatára. A bensőséges viszony nagyjából egy évtizedre nyúlik vissza, amikor is a csecsen ügy oly fontos helyet foglalt el a vahabita iszlám szélsőségesek köreiben, hogy szinte sikk volt itt harcolni.
Elég annyit említeni, hogy a Newsweek – amerikai titkosszolgálati forrásokon alapuló – információi szerint kapcsolatba lépett a meggyilkolásáig helyi arab helytartó Hattabbal a New York-i merénylet egyik résztvevője, Halid Saih Mohammed, de 1999-ben ide készült Mohammed Atta és két társa is, Oszama bin Laden pedig folyamatosan toborzott csapatába harcosokat Csecsenföldről.
A beszlani események miatt egyébként is számolni kell az Észak-Kaukázus régi ellentéteinek felszínre kerülésével, aminek kapcsán többen egyfajta balkanizálódás, egy második Közel-Kelet rémképét festik fel. Amint arra szakértők rámutatnak, a kaukázusi köztársaságok muzulmán lakossága és az ortodox oroszok, illetve északoszétok közötti konfliktuson túlmenően a térségben amúgy is nagy a munkanélküliség, a szegénység, egyre nagyobb az elidegenedés Oroszország többi részétől. Növekszik a „feketékkel”, az észak-kaukázusiakkal szemben megnyilvánuló fajgyűlölet. Ráadásul a legtöbb köztársaság vezetőjét valójában nem a lakosság választotta meg, hanem a Kreml erőszakolta őket a kis népekre, ráadásul rendkívül korruptnak számítanak. A beszlani túszejtés így könnyen lehet az a szikra, amely felrobbantja a puskaporos hordót. Egyelőre azonban talán ez még elkerülhető, s háborúk helyett „legfeljebb” az oszétok vérbosszúja borzolja majd a kedélyeket.

Továbbiak 24–27. oldalon