Csáki szalmája

A szocializmusnak – értsd: a magukat szocialistának definiáló politikusok uralmának – sosem volt ínyére az ő szép új világukat megelőző idők történelmi értékeinek, művészeti kincseinek, építészeti emlékeinek ápolása. Ez érthető az ő fejükkel gondolkodva, a letűnt feudális, nemesi, polgári (nem kívánt törlendő) korok kulturális dokumentumai csípték a szemüket, hisz’ mindez kiáltó cáfolata volt Lukács filozófus elvtárs tézisének, miszerint a szocializmus minden eddigi rendszerek legjobbika. A múltat is végképp eltörölni igyekvő, rontó-bontó rendszerek mindegyikére jellemző – Albániától a népi Kínán át Kubáig és valamennyi európai szovjet csatlós országig –, miként bántak (el) régi városaikkal és építészeti műemlékeikkel.
Magyarországon már az első proletárdiktatúra kimutatta a foga fehérjét a múlt öröksége iránt: 1919. május elsején vörös drapériával takarták el a millenniumi emlékmű történelmi szobrait, a nyár folyamán polgári otthonok, régi kastélyok, vidéki kúriák, családi könyvtárak váltak az ideológiai alapon végzett rombolás és fosztogatás áldozatává. Egy emberöltő múltán, 1945 után ugyanez folytatódott, csak a sztálini birodalom fedezetével. Az 1990-ig eltelt csaknem fél évszázad ostoba kultúrpolitikája jóvátehetetlen károkat okozott építészeti és kulturális emlékeinkben.
A magyar műemlékállomány amúgy is szegényes volta – tatár pusztítás, török hódoltság, újabb kori háborúk és területvesztések – korán felébresztette a nemzeti örökségünk iránt felelősséget érző szakembereket. Az 1880-as évektől működött a Műemlékek Országos Bizottsága, amelynek legendás tudósai, építészei akadémiai felügyelet alatt lajstromozták, mérték és kutatták a régi várakat, kolostorokat és templomokat. A bizottság utódjaként létrejövő Országos Műemléki Felügyelőség (később Műemlékvédelmi Hivatal) a Trianon utáni ország területén igyekezett menteni, ami menthető volt a régi mesterek alkotásaiból. Az intézmény irányítói mindenkor a szakma legjobb szakértői, kiváló szakmérnökök, művészettörténészek is voltak. A magyar műemlékvédelem, mostoha helyzete dacára, a saját és munkatársai munkája által vívott ki nemzetközi rangot, még a kései Kádár-korszakban is. Csupán látszólag ellentmondás, hogy még a szocializmus idején sem ültettek a felügyelet élére politikai megbízottakat, a régi tudósdinasztiák leszármazottai megtűrt vezetőkként a rendszert is védték a nemzetközi kultúrbotrányoktól.
Az első kijózanító pofont akkor kapta a szakma, amikor a Horn-kormány egy kellő szakértelem nélküli vidéki kádert ültetett a budai Várban lévő hivatal élére. Az első szocialista–liberális koalíció részéről egyértelmű jelzés volt az is, hogy reálértéken évről évre csökkentették a fenntartásra és restaurálásra szánt költségvetési kereteket. Még az 1996-os millecentenárium sem lágyította meg a baloldali szíveket. Sajnos az őket követő Orbán-kormány alatt beálló eszmei és anyagi fordulatot megint megkontrázta a 2002. évi szoclib hatalomátvétel. Hiába született meg közben az örökségvédelmi törvény, hiába finanszírozta a költségvetés a középkorirom-helyreállítási programot és egy sor becses építészeti emlékünk felújítását, a Medgyessy– Kuncze-koalíció ott folytatta, ahol Hornék abbahagyták. Előbb egy problémás, a szakmát erősen megosztó személyt neveztek ki a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal élére, majd még a korábbinál is durvábban elvonták a műemlékvédelemre elkölthető pénzt.
Legutóbb pedig – amint tegnapi lapszámunkban is olvasható – egy kormányintézkedés megszüntette a Kincstári Vagyoni Igazgatóság azon főosztályát, amelyik a műemlékek fenntartására hivatott. Ez minden korábbinál világosabb üzenet mindenkinek. Ez a kormány a múlt örökségéből csak egy régi szólást ismer: Csáki szalmája. De azt jól.