A vita nem éppen új keletű. Elsőként Tony Blair brit kormányfő indítványozta, hogy a menekültek számára hozzanak létre úgynevezett tranzittáborokat az Európai Unió területén kívül, az ötletet pedig felkarolta és támogatásáról biztosította Otto Schily német belügyminiszter is. (A menekülttáborok támogatói egyébként azzal érvelnek, hogy a létesítményekkel elejét vehetnék a sorozatos katasztrófáknak. Évente ugyanis több ezerre rúg azoknak a száma, akik házilag barkácsolt lélekvesztőkön közelítik meg az olasz és spanyol partokat, és megbecsülni sem lehet azoknak a számát, akik végül a vízben lelik halálukat. Az ellenzők viszont attól tartanak, hogy a tranzittáborok csak az első lépést jelentenék afelé, hogy az EU idővel egyfajta „Európa-erőddé” váljon.) Rocco Buttiglione immáron a harmadik a nagypolitikusok sorában, aki nyilvánosan kiállt a menekülttáborok felállítása mellett – kivívva ezzel a tagországok és az uniós politikusok egy részének ellenszenvét is.
A liberálisok európai parlamenti frakcióvezetője például rögvest leszögezte, hogy képviselőcsoportjuk ellenez minden effajta javaslatot. Graham Watson nyilatkozatában kiemelte, hogy a gazdag országok nem háríthatják a szegényekre a menekültprobléma megoldását. Ugyanakkor kilátásba helyezte azt is, hogy Rocco Buttiglione a liberálisok részéről kemény kérdésekre számíthat a szeptember végi európai parlamenti meghallgatáson, nem utolsósorban azért, mert már hivatalba lépése előtt efféle „ellentmondásos kijelentéseket” tett. Hans-Gert Pöttering, az Európai Néppárt frakcióvezetője ugyanakkor annak a véleményének adott hangot, hogy az érintett országokban kellene olyan gazdasági feltételeket teremteni, amellyel elejét vehetik a menekültáradatnak.
Vélhetően nem véletlen, hogy az EU-n kívüli tranzittáborok felállítását eleddig egy német és egy brit politikus is támogatásáról biztosította. Az ENSZ menekültügyi főbiztosságának (UNHCR) adatai szerint ugyanis az EU tagállamai közül Nagy-Britanniában és (Franciaországgal karöltve) Németországban adták be tavaly a legtöbb menedékkérelmet. Ugyanakkor mindent összevetve az utóbbi időben csökkent az Európai Unióban menedéket kérők száma. Feltűnő azonban, hogy ezzel egyidejűleg nőtt azoknak az aránya, akik az új tagországokban keresnek menedéket. A májusban csatlakozott országok közül tavaly Csehországba és Szlovákiába áramlott a legtöbb menedékkérő (Magyarország az ötödik a rangsorban, 2400 kérelemmel). A lista végén Észtország és Litvánia található: a két balti országban az UNHCR adatai szerint csak tíz-tíz ember nyújtott be menedékkérelmet.
Az Európai Unió belügyminiszterei egyébként idén májusban, közvetlenül a bővítést megelőzően jutottak egyezségre a menekültügyi irányelvekről. A tagállamok képviselői így döntöttek arról, hogy milyen feltételek alapján kaphat valaki menedékjogot, illetve arról is, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelniük azoknak az országoknak, ahová az elutasított kérelmezők visszaküldhetők. Az UNHCR időközben aggodalmának adott hangot, mondván az új jogszabály alapján a menedékjogért folyamodókat már azelőtt kiutasíthatnák, hogy azok fellebbezhetnének az elutasító határozat ellen. Holott az UNHCR szerint egyes országokban a fellebbezők 30–60 százaléka végül megkapja a menedékjogot.
Számokban. Az UNHCR 2004 elején 17,1 millió menekültet tartott számon világszerte, ez az arány a legalacsonyabb az elmúlt tíz évben. A menekültek számának csökkenését magyarázhatja egyebek mellett az is, hogy időközben 650 ezer afganisztáni menekült visszatérhetett otthonába. Tavaly 290 ezer új menekültet regisztráltak: a legtöbben Szudánt, Libériát, illetve a Kongói Demokratikus Köztársaságot hagyták maguk mögött. A legnagyobb befogadó országok között Pakisztánt (1,1 millió menekült), Iránt (985 ezer), Németországot (960 ezer), Tanzániát (650 ezer) és az Egyesült Államokat (452,5 ezer) tartják számon.
