Földbiznisz mindenekelőtt

Az újra és újra felbukkanó hírek szerint – képletesen szólva – a kertkapu és a hátsó ajtó feszegetése után megint a bejáratot őrző nagykapu kitárásán fáradoznak azok, akik hőn áhítják a magyar mezőgazdaságban a külföldi tőke előretörését. Ismét a földpiaci korlátok feltöréséről hallani, olyan elképzelésekről, amelyek kiváló lehetőségeket teremtenek a hazai termőföld drágulására spekuláló pénzembereknek. Azt rebesgetik, a földművelésügyi tárca és a holdudvarához tartozó szakértői kör megint előállt azzal az ötlettel, hogy bizonyos feltételek mellett gazdasági társaságok, jogi személyek is vásárolhassanak földet Magyarországon. A szakmai viták egyszer már igazolták: ha ezt megengedjük, végképp nem tudjuk meggátolni, hogy falvaink határa a külföldiek birtokává váljon.
A föld körül ismétlődő spekulációs játék igazolja a legegyértelműbben: a szocialisták agrárpolitikája álságos, más a kirakat és más a valóság. A nemzeti összefogásról, a ciklusokon átívelő koncepciókról hangoztatott elveik mindig akkor foszlanak semmivé, amikor a birtok és a tulajdon kérdésére terelődik a szó. Pedig másról nemigen érdemes beszélni. Kié lesz a föld? Ez egy rövid és egyértelmű kérdés. A válasz meghatározza a hazai agrártermelők jövőjét.
Mikor a szocialisták kerülnek hatalomra, a földkérdésre mindig rossz válasz születik. Olyan válasz, amelyik nem szolgálja a megmaradásban bízó hazai gazdaságok fejlődését. Sem a kicsikét, sem a nagyüzemekét. Nem jó a magángazdaságoknak, nem jó a szövetkezeteknek, és kárára van a korábbi téeszekből alakult társaságoknak is. Azaz nem felel meg a magyar mezőgazdaság alapvető érdekeinek. Azoknak viszont kedvező, akik dobra akarják verni a kezükben lévő agrárvagyont, nekik édes mindegy, hogy azt ki veszi meg, csak jó pénzt fizessen érte. Azok is jól járhatnak, akik busásan jövedelmező üzletet látnak a haldokló kistelepülések határában fekvő, egykor virágzó, mára szinte gazdátlanná váló szántókban, ültetvényekben. A biznisz mindenekelőtt: a csupasz magánérdek és nem a közérdek az, ami mozgatja a külföldieket csalogató birtokpolitikát.
Előbb-utóbb mindig kiderül, hogy a király meztelen. Hiába próbálja elhitetni velünk szakértők hada, hogy a szocialista agrárpolitika szépséges öltözetet visel, ha az elénk lépő pőre valóság nem más, mint szimpla spekuláció. Az első nagy öltöztetésbe még 1997-ben fogott bele a Nagy Frigyes vezette MSZP-s agrárminisztérium. A Parlament fényes kupolatermébe és a hazai agrárértelmiség bölcsőjébe, a gödöllői campus falai közé összehívott szakemberek szép és nehéz feladatot kaptak: a nemzeti összefogás alapjául szolgáló agrárprogram megalkotását. A lelkes és áldozatos munka eredménye lényegében írott malaszt maradt. A föld és a tulajdon kérdéséről már akkor sem született egyezség. Hamarosan kiderült, hogy miért. A kormány törvénytervezetet nyújtott be, amely a gazdasági társaságoknak és rajtuk keresztül a külföldieknek is megengedte volna a hazai földszerzést. Akkor hullott le először a lepel a királyról.
A Horn-kabinet szándékát keresztezte egy sikeresen elindított népszavazási kezdeményezés és az elbukott választás. De az újabb öltöztetési kísérlet sem váratott sokáig magára. Akkor vált szükségessé megint a palástolás, amikor ismét beköszöntött a választási kampány. A 2002-es voksolás előtt a szocialista párt színes-szagos füzetben vázolta agrárterveit, a vidéki kisembereknek és a családi gazdaságoknak sok szépet és jót ígért. S aki megfelelően elbódult ettől, nem biztos, hogy észrevette a szövegtengerbe bújtatott mondatot arról, hogy lehetővé kell tenni a jogi személyek, gazdasági társaságok földtulajdonlását. Mindezt olyan szektorsemlegesség jegyében, ahol birokra kelhet egymással az egér és az elefánt.
A hatalomra kerülés után tovább próbálták rejtegetni szándékaikat a szocialisták. A kampányanyagban olvasható mondatot először visszavonták. Majd „bizonyos feltételekkel” végrehajthatónak tartották. Már a korábbi viták során is bebizonyosodott: nincsenek ilyen feltételek, mert nemzetközi szerződéseink alapján nem tehetünk különbséget a külföldi és hazai tulajdonban lévő gazdasági társaságok között. Tehát amit az egyiknek megengedünk, azt a másiknak is lehetővé kell tenni. Ha magyar cég vehet földet, akkor a külföldi is. S amikor mindenki arra készült, hogy erről a kérdésről újrakezdjük a vitát, jött a nagy trükk. A közalkalmazottak béremelésébe csomagolva, salátatörvényben ment át a Házon a húszéves földbérlet lehetősége, ekkor kaptak kiemelt elővásárlási jogot a bérlők, és törölték el a családi gazdaságok kedvezményeit. Ezzel a lépéssel a kormány közvetve felajánlotta a külföldi tőkének a hazai földpiacot. Amihez képest az uniós belépés előtti napok további módosításai már csak bolhacsípéseknek számítanak. Ugyanakkor ha hinni lehet a terjengő híreknek, egyes szocialista érdekkörök mostanában már nagyon türelmetlenek. Nem bírják kivárni, míg a külföldiek legális földvásárlásáig letelik a Brüsszelben kiharcolt hét szűk esztendő. Azt szeretnék, ha már most elkezdődne a földpiacon a nagy kaszálás.
A színfalak mögötti birkózás tetten érhető az agrár- és vidékfejlesztés nemzeti stratégiáján dolgozó féloldalas kerekasztal munkáján. A király színes öltözékét eleinte ismét sikerült megvarrniuk: a nyár elején társadalmi vitára bocsátott tervezet egyes fejezeteiben egyértelműen lándzsát tör a vidéki munkahelyek megtartása, a szociális és környezetvédelmi célokat is szolgáló agrármodell mellett. Más oldalakon viszont minden eddiginél jobban kiütközik az, hogy mi van a ruha alatt. Csak versenyről, „életképes” üzemekről olvashatunk, amit brutális jövőkép koronáz meg: egy szűk réteg nagyobb jövedelméért cserébe a következő tíz évben a földműveléstől és az állattenyésztéstől hatszázezer honfitársunk búcsúzhat el. Tavasszal még ismétlődött a múlt: a kormányanyagon munkálkodók a birtokpolitika kérdéseiben megint nem jutottak egyezségre. De az eléjük kerülő tervezet már akkor is sokat sejtető volt: többek között tartalmazta az egy kézben tartható birtoknagyság korlátozásának feloldását, megtoldva azzal, hogy meg kell akadályozni a községek határában a monopóliumok kialakulását. Hogy miként, ha engedjük a korlátlan földvásárlást, arról már nem szólt a fáma.
A szeptemberig szőnyeg alá söpört birtokviták a szakemberek közt a napokban ismét kiújultak. Állítólag lélegzetelállító anyag érkezett az agrártárcától. Ismét napirenden a régi nóta, a cégek földvásárlásának lehetővé tétele, akkor is, ha azok külhoniak. A kiváló ötletek között szerepel, hogy a nagy táblák közé beékelődött kisbirtokok tulajdonosait a törvény erejével kell eladásra kényszeríteni, ami a piacgazdaság viszonyai között még a legenyhébb kifejezéssel is nonszensznek nevezhető. A közfelháborodás egyre dagad, amire jó példa, hogy még a Hit Gyülekezetének hetilapja is vaskos bírálatot közöl legújabb számában a suba alatt formálódó agrárstratégiáról. Beszédesebb is, ha most a Hetekből idézünk: „A hazai agrárkormányzat a javaslattal nyíltan hadat üzen a vidékfejlesztés hazai és uniós törekvéseinek” – szögezi le a cikkíró. Másutt így folytatja: „A hazai nagybirtokos agrárlobbi elérkezettnek látja az időt, hogy az eddig papíron megszerzett javait legalizálja.”
Lám, már az SZDSZ közelében is így látják. Nem segít itt már semmilyen öltözék. A kormányzati agrárpolitika lényege került a felszínre: a kielégítetlen szerzési vágy és a folytonos habzsolás.