Hallgatja az ember a beszlani tragédiáról szóló híreket, és néha úgy érzi magát, mintha megállt volna az idő. Az egyik részről a valóság elhallgatásán szocializálódott orosz hatalom három napon át szédíti a közvéleményt azzal, hogy 354 túsz van a beszlani iskolában, miközben tudja, hogy ezernél is többen kínlódnak odabent. A másik oldalról a hidegháború hűvös szele csap meg, amikor a holland külügyminisztert hallva vagy egyes lapokat olvasva egyenlőségjelet tesznek gyilkos és áldozat közé, és megütközést keltve a tragédia pillanataiban a megrendült gyászolókon kérik számon a történteket.
Érthető, hogy biztonsági szempontokat szem előtt tartva a hatóságok nem kötnek mindent az újságírók, a nagyközönség orrára, ez a számokkal történő szemrebbenés nélküli játék azonban visszatetsző, s különösen a közvetlenül érintettek felháborodása érthető. Mint ahogy az sem segíti a terrorizmus elleni harcot, hogy a vérfürdőbe fulladt végkifejlet részleteinek megírása után az újságíró a hibás, és repül a főszerkesztő. A Kreml akkor nőtt volna fel igazán a tragikus pillanathoz, ha a lehetőségekhez mérten nyíltan szembesíti a közvéleményt a szomorú tényekkel. Nyugodtan el lehetne ismerni azt is – ha így történt –, hogy egy fatális félreértés, fegyelmezetlen hozzátartozók túlbuzgósága miatt pattant el a húr, hiszen ez az így kialakult kaotikus állapotok ellenére sem jelenti azt, hogy Moszkva viselné a felelősséget a tragédiáért. Legfeljebb azt, hogy az elmúlt évtizedek terhe tovább nyomja Oroszországot, s akkor ütközik ki legdurvábban, amikor a legkevésbé kívánná az ember. Putyin érezte is ezt, s a nemzethez intézett beszédében, ha idegen fül számára némiképp kódolva is, de talán még önmagához mérten is kemény őszinteséggel nézett szembe a történtekkel. Mint ahogy ebbe a sorba illeszkedik, hogy érezhető belső megindultságtól vezettetve a helyszínre utazott (emlékezzünk arra, ahogyan Bush eltűnt szeptember 11-én!). A hatalom lelkiismeret-furdalásáról árulkodik, és a félrevezetés közvetett elismerését jelenti az is, hogy a lényegében a Kreml irányítása alatt működő televízió bírálta a túszok száma körüli manipulációt. Mindez önmagában véve komoly lépés még a közelmúlthoz (Kurszk, Dubrovka) képest is, azonban nem jelenti azt, hogy a hatalom átlépte volna saját árnyékát.
Nem enyhítheti a bírálatot, hogy a mindezt a legélesebben Putyin szemére vető nyugati sajtó sem teheti ki a kirakatba beszlani ténykedését. Minek is nevezhetnénk ugyanis, mint előítéletekkel terhes, kettős mércéről árulkodó megközelítésnek azt, hogy egyes orgánumok lényegében az orosz hatóságokat hibáztatták a túszdráma véres kimeneteléért, még véletlenül sem használták a gyilkosokra a terrorista kifejezést (a BBC lázadókról, harcosokról, iskolafoglalókról beszélt).
Mindez – az elhallgatás ugyanúgy, mint a képmutató hozzáállás – a terrorizmus kezére játszik. Akárcsak az események sajátos politikai szempontokat követő, az okokat figyelmen kívül hagyó beállítása – mindenki bandita, avagy az enyéim terroristák, a tieid pedig szabadságharcosok –, amely csak gyengíti az oly elengedhetetlen nemzetközi összefogást.
origo.hu
Most jön csak az igazi kánikula!
