Utazás a Napba

S z i g e t v i l á g

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Tóth Béla, történelmünk régi, különös eseményeinek és alakjainak búvára Csodás esetek, különös emberek című munkájában beszámol bizonyos Mandelről, akit „párizsi magyar Diogenésznek” nevez, gróf Czobor Józsefről, aki szamárságokra herdálta hatalmas vagyonát, végezetül pedig báró Splény Béláról, Kossuth diplomatájáról, aki hasisszívó török dervisként fejezte be színes és tragikus életét. Tóth Béla téved: Splény Béla, akinek emlékiratai 1984-ben láttak napvilágot, sem diplomata, sem konstantinápolyi dervis nem volt. A történész kanyarította képben összekeveredik a két Splény fivér, Lajos és Béla alakja.
Igencsak szerteágazó família a Splény báróké. Földbirtokaik országszerte megtalálhatók. Rokoni szálak fűzik őket többek között az Eötvös-, a Fáy-, az Orczy-, a Szily-, a Podmaniczky-, a Szirmay-, a Festetich-, a Czóbel- meg a Justh-családhoz. Igazi katonadinasztia, a férfiak többsége tábornoki rangig viszi. A két fivér, az 1817-es születésű Lajos és a nála két évvel fiatalabb Béla apja, Ignác 1808-tól huszárgenerális, 1816-tól pedig altábornagy.
A fiúk élete kezdetben párhuzamosan halad. Az emlékiratok írója beszámol a pátyi, biai, dégi, pénzeskúti nyaralásokról, az ottani gyermeki játszadozásokról. Maguk között, nevelőnőjük hatására, németül beszélnek, amiért nagyapjuk, Szily József alispán eleget korholja őket. Lajost nyolcesztendősen beíratják a lévai piarista iskolába, majd két évre rá, 1827-ben a két fivér a tatai piarista konviktus diákja lesz. Életüket, ahogy az akkori arisztokrata ifjakét általában, szalonkavadászatok és bankettek, vívó- és lovaglóleckék színesítik, de lelkes búvárai a korabeli irodalomnak, megcsodálják a titokzatos Halley-üstököst, színjátékokban vesznek részt, verseket írnak, rakétát fabrikálnak tűzijátékhoz, tájképeket festenek, és személyes buzgalomból kitanulják a könyvkötés, a fa-, gipsz- és tajtékfaragás, továbbá a likör- meg a csokoládékészítés mesterségének furfangjait is. 1831-ben túlélik az ország lakosságát megtizedelő hatalmas kolerajárványt. Rá egy évre viszont útjaik elválnak egymástól.
Lajos – tizenöt évesen – kadétja, majd hamarosan hadnagya lesz a 4. toscanai dragonyosezrednek, melynek apjuk a főparancsnoka. „Egyszerre levetette a gyermeki jelleget, és férfi akart rögtön lenni, nagy későbbi veszedelmére…” – írja Béla, aki szakítva a családi hagyománnyal, nem katonának áll, hanem amikor elérkezik az ideje, előbb Pesten joghallgató Reguly, Tüköry és Szontagh társaságában, később, 1838-ban beiratkozik a selmeci bányászakadémiára.
Itt, a romantika aurája övezte felvidéki „alkimistavárosban” fejezi be tanulmányait. Hivatali előmenetele gyors, hamarosan bányatanácsossá léptetik elő, és amikor a bécsi Wiesner azt a megbízást kapja, látogassa sorra a Bánát és Erdély bányáit, Splény Bélát kéri fel, kísérné el a hosszú útra.
Bejárják a Délvidéket, Dognácskát, Szászkát és Oravicát, a bihari Rézbányát, Lugost és Máriaradnát, majd észak felé kanyarodva többek között a hegyek karéjozta Verespatakot és Abrudbányát.
Apjuk 1840-ben váratlanul meghal, ettől fogva a család korábbi jómódja és nyugalma megrendül. Véget nem érő örökösödési és birtokperek kezdődnek. Ráadásul a délceg katona, Lajos újabb és újabb bohém kalandokba bonyolódik. Adósságot adósságra halmoz. Mint öccse írja: „Spiritusból, hízó ökrökből, búzából, továbbá a jövőre felvett foglalókból és részben személyi hitelre felvett pénzbül tetemes pénzösszeg birtokába jutott. Ezt a pénzt, összesen több mint nyolcezer pengő forintot két éjjelen keresztül kártyán mind elveszítette…” Csak egy eset ez a nyalka báró felelőtlen kalandjainak sorából. A kétségbeesett hitelezők még unokafivérüket, az író-kultuszminiszter Eötvös Józsefet is zaklatják. Mindez tán előrevetíti a Splény Lajos által bejárt pokolbugyrok árnyékát. Egyelőre azonban a két fivér, ki-ki a maga helyén, kiveszi a részét a szabadságharc küzdelmeiből, Béla ott van többek között a schwechati ütközetben, bátyja – akit időközben „címzetes ezredessé” léptetnek elő – Turinban (Torino) Kossuth diplomatája. Az ifjabbik fivérnek a rendőrminiszter Mészáros Lázár magas állást kínál, ő azonban – látva a fejetlenséget – nem kíván politikusi pályára lépni. Lajos, akivel öccse titkos – Bécset megkerülő – postai levelezés útján tartja a kapcsolatot, részt vesz Károly Albert szárd király tisztjeként a tragikus emlékű novarai ütközetben, ahol a Radetzky marsall vezette Habsburg-sereg diadalmaskodik. Innen a Simplon-hágón át Svájcba menekül.
Az ifjú bányatanácsos az összeomlás után kihallgatást kér Haynautól. A rebellis család zilált ügyeit igyekszik némiképp rendbe tenni, hiszen édesanyját és nővéreit – a Kossuth, a Perczel és a Guyon família nőtagjai társaságában – Pozsonyban őrzik. A kihallgatás nem vezet sikerre. Haynau jól tudja, hogy a Splények – Habsburg szemmel nézve – megbízhatatlanok. Lajost távollétében halálra ítélik – sosem térhet haza, ez is hozzájárulhat végső tragédiájához. A sors fintora: a halálos ítéletét, közvetve tehát a száműzetését megszüntető császári végzés nem sokkal a halála után érkezik csak meg a szétzilált famíliához…
A halálra ítélt Lajos Svájcból – rövidebb római, párizsi tartózkodást követően – Londonba költözött át. Itt adta közre a Der democratische Gedanke (A demokratikus gondolat) című munkáját. Öccse, aki a könyvet elolvasta, némi szelíd malíciával jegyzi meg: „összefüggés nélküli aforizmákból állott”. Az angol fővárosban a címzetes ezredesnek sikerült közel kerülnie lord Palmerstonhoz, aki kinevezte őt „a magyar ügyek ágensévé” Konstantinápolyba. Rövidebb ideig tartózkodott Alexandriában és Damaszkuszban is, ahol összetalálkozott sógorával, a szintén száműzött Guyon Richarddal, a szabadságharc katonájával, a branyiszkói hőssel. Guyon, akinek Splény lány, Melanie volt a felesége, Kursid basa néven élt előbb a Boszporusz-parti városban, később Damaszkusz főparancsnoka lett. Splény, akinek nem sok dolga akadt a török metropolisban, sejthetően 1854-ben lett a hasis rabjává. Előbb bonbonban ízlelte meg, később már pipából szívta…
Az emlékiratíró Béla munkájából töredékesen bár, de nyomon követhető bátyja lezüllése.
„Annyira el volt ragadtatva a hasis vagy másképp nevezve »ezrár« kellemes hatása által, hogy annak élvezetét ismeretségi körében mindenképpern terjeszteni iparkodott, ami azonban kevésbé sikerült neki, többen az ígért édenszerű érzelmek helyett csak émelygést éreztek. Nekem is küldött egész csomó tégelyeket sárgászöld, zsíros preparátummal és néhány skatula bonbont. E küldeményhez mellékelt ívekre terjedő leírásokat saját és mások tapasztalatairól és részletes útmutatást a használatra…” – írja a józan bányatanácsos. Megjegyzi, hogy bátyját a törökök Heyder bégként emlegetik. Hozzáteszi: „Még ez időben nem tébolyodott meg ugyan a szó szoros értelmében, de elméje már meg volt támadva. Egyszer azon gondolatra jött, hogy az ételtől el lehet szokni, és anélkül, hogy valakit arról értesített volna, három napig nem evett semmit. Alélva találták őt Guyonék szobájában, és nehezen tudták életre hozni.”
Béla közben hírt kapott arról is, hogy szerencsétlen bátyja „mint dervis kóborol Kis-Ázsiában”, és 1856-ban felkerekedett, hogy találkozzék vele, és jobb belátásra bírja. „Közönséges pokrócba burkolva, fején csúcsos, durva nemezsüveg, meztelen lábain piszkos cipővel lépett be, arca beesett, mosdatlan, szakáll helyett itt-ott ritkás szőrcsoporttal, arckifejezése együgyű. Megismert, látszott is némileg örülni a viszontlátáson és érdeklődni az otthon lévők iránt, de ez nem volt tartós. Pénzt és ennivalót kívánt és kapott, mire távozott, mert külseje s leginkább étmodora annyira undorító volt, hogy vele együtt étkeznünk lehetetlen…”
A balsors sújtotta dervis szinte naponta visszatért öccséhez. Pénzt kért tőle. Guyonné Melanie és Béla két alkalommal tisztességesen fel is öltöztette, ám új ruháit másnapra már hasisra cserélte. Beszélgettek is, amennyire ez lehetséges, ám a társalgás sorra megfeneklett. „Rögeszméi általában két csoportba oszthatók voltak. Az elsőt chemiai ábrándok képezték. A másikat képzelt behatolása a Kelet állítólagos mély titkaiba. Az előbbiek főbbje volt azon meggyőződése, hogy a kőszén átváltozik aranynyá, folyton piszkálta az izzó szenet, és diadallal felmutatta, ha a szén között követ talált… Sokkal fantasztikusabbak voltak a képzelődések, melyeket ő az Orient titkairól táplált. Elmondta nekem, hogy nemsokára igen érdekes utazást fog tenni Közép-Ázsiában, és onnan a Napba és a Holdba. Mert szerinte a Kelet segédeszközeivel ez igen könnyű a hozzáértőnek, és ott mindennapi dolog… Lerajzolta ezután nekem azon agancsokat, melyek láthatatlanul bár, de minden ópiumszívó homlokán merőlegesen erre kinyőnek, és őt akadályozzák, hogy a dolgokat közelről szemlélve, lényegükbe hasson. Az angoloktól általában minden jó tulajdonságot megtagadott, még bátorságukat sem ismerte el erénynek, mert csak onnan ered, hogy minden angol katona dereka alá szorít egy retket, amit bárki, ha megteszen, bátor lesz, mint akár egy oroszlán. Ő megismeri, mondá, nem tudom, micsoda jelből, azon a Keleten számosan előforduló embereket, kik nem születtek, hanem gomba módra fejükkel kitörnek és kinyőnek a földből.”
Béla végezetül felkeresi azt a külvárosi kávéházat, ahol bátyja – kolduló útjai szüneteiben – többnyire tartózkodni szokott. Meg is találja a hajdani daliát: durva pokrócba csavarva, falnak dőlve guggol a szerencsétlen, és pipájából hasist pöfékel…
A fent említett kultúrhistorikus, Tóth Béla szemtanúra, nevezetesen a Konstantinápolyban élő Szilágyi Dánielre hivatkozva így írja le a szerencsétlen dervis életének egyik utolsó epizódját: „A szkutari temető mellett jártak egy nap. Egyszerre éktelen zaj üti meg a fülüket: egy ordítva imádkozó, éneklő és dobokat verő menet jön velük szembe. Nagy népsokaság közé ékelve a bélpoklosok, az őrültek és közöttük, valami gebe hátán, egy karját próféta módjára égnek emelő rongyos alak: báró Splény Béla. A magyaroknak szemébe ötlött, hogy a nyomorékok és a nép közül is sokan nagy hasáb fákat cipelnek.
Szilágyi Dániel megkérdezte egy vén embertől: mi készül itt?
– Nagy dolog, uram! Egy szent sahid (vértanú) akar lenni: elevenen megégetteti magát a hitért. Most visszük ki a temető végébe, ott máglyát rakunk, és meglesz az áldozat.
A magyarok föllármázták egy közeli kaszárnya katonaságát. Teljes egy zászlóalj rohant elő szétverni a rettenetes csőcseléket. Épp jókor jöttek: a máglya már emelkedett, és a szent utolsó áldásait osztotta. Nem csekély munkába került a rajongók széjjelzavarása. Maga Splény Béla dühösen szegült ellen. Csak nagy bajjal tudták őt átszállítani a francia kórházba, hol, az őrültek osztályán, egynéhány nap múlva meghalt.”
Csontváry ecsetjére kívánkozó jelenet. Csak épp nem Béla volt az istenadta, hanem Lajos.
Negyvenhárom évet élt.