A pártállami elit nem akart rendszerváltást

Volt-e rendszerváltás? S ha igen, miért nem? – rajzolódott ki a társadalom zömét régóta foglalkoztató s nehezen megválaszolható kérdés péntek este a Védegylet és a társszervező Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete budapesti szimpóziumán. A paradoxon csak látszólagos, hiszen egyszerre érzékeljük a tizenöt éve elindult politikai változások előnyeit és a végbement gazdasági folyamatoknak a volt pártállami nómenklatúra által generált hátrányait.
Mindjárt a meghatározás körül viták folynak, s ezt híven tükrözi, hogy nem pusztán szómágiáról, értelmiségi szőrszálhasogatásról van szó, hanem nagyon is tartalmi kérdésről. Az egyik meghívott előadó, Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke szerint például a rendszerváltozás szó nem elég adekvát, mivel passzivitást sugall, mintha csak úgy maguktól történtek volna meg a sorsfordító cselekmények. Márpedig az akkori változások nem estek senkinek az égből az ölébe, hanem a résztvevők hathatós közreműködésével sikerült azokat keresztülvinni. Mi több, a pártállami hatalom szándékaival nagyrészt ellenkezően. Talán a rendszerváltoztatás terminus technicus lehetne a megfelelő – fűzhetjük hozzá –, hiszen mint Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök mondogatta annak idején, amikor mindenki rendszerváltásról beszélt, az ember ruhadarabokat szokott váltani, nem pedig rendszert.
Ám a lényeg talán nem is ebben ragadható meg igazán, hanem abban, miért találó a vitasorozat első estjének címe: Elmúlt a rendszerváltás…, s miért volt frappáns Lányi András írónak – aki a beszélgetés moderátora volt – az az ironikus felvezető mondata, amely szerint fontos lehet tizenöt év távlatából visszatekinteni az 1989-es sajnálatos eseményekre, hogy választ kaphassunk történelmi dilemmáinkra. (Ismert: a „sajnálatos események” definíciót a pártállam használta, amikor 1956-ról beszélt.) Természetesen az iménti mondat, miként a címben lakozó pesszimista felvetés, inkább provokatív és vitára ingerlő, semmint értékítélet, s ennek bizonyságául szolgált a Védegylet estje is. A rendszer ugyanis megváltozott, még ha ennek ellenkezőjét próbálják is sokan beleplántálni az emberekbe. Sólyom László leszögezte: 1989. október 23-án déli tizenkettő órakor, amikor kikiáltották a Magyar Köztársaságot, mindez visszafordíthatatlanná vált. Nagy kérdés azonban, hogy úgy alakultak-e a dolgok, ahogyan a kommunista hatalom, a pártállami elit elképzelte? Az akkori és későbbi privatizációs technikákat és gyakorlatot, az állami, nemzeti vagyon egymás közti szétosztogatását ismerve már hajlamosak lennénk rávágni, hogy igen, ám mind Sólyom László, mind pedig a másik meghívott vitapartner, Körösényi András politológus szavaiból kiviláglott: az MSZMP forgatókönyvei nem érvényesülhettek úgy, ahogyan azt a pártközpontban elképzelték.
Hogy mi lehetett a meggyengült diktatorikus hatalom koreográfiája? A vita résztvevői is utaltak arra a legendára, amit nap mint nap hallhatunk, jelesül, hogy a pártállam lebontását, a nyugati demokráciák követelményeihez való igazodást ők, a kommunista elit kezdeményezték. Nyilvánvaló, hogy ennek köztudatba sulykolása azoknak a generációknak a megnyerése szempontjából lehet fontos, akik akkor még gyermekek vagy egészen fiatalok voltak. És ezért is fontos, hogy publicitást kapjanak a mostani vitaesthez hasonló kezdeményezések. Mint ahogy Sólyom fogalmazott, döbbenten olvassa, hogy mindenki öszszefogásról beszél a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások kapcsán. Pedig ott egy diktatórikus rendszer megdöntése volt a tét, az MSZMP legfeljebb egy csődeljárással próbálta elintézni, hogy minél többet vehessen ki a cégből. Éles cezúra volt tehát az előző és az új rendszer között, miként a kommunista oldal és az ellenzéki erők között is a tárgyalások során. Igaz, a pártállami elit most is regnáló tagjai ezt úgy szeretnék beállítani, mintha a rendszerváltó folyamatok már 1989 előtt elkezdődtek volna, s bár 1990-től pár évig elrontották egyesek a nagy ívű menetrendet, utána néhány éves kitérővel mégis folytatható az eredeti program. Úgy állítják be, mintha már 1989 előtt is történtek volna kísérletek a jogállamiság megteremtésére, és ha valaki például ügynök volt, az is dolgozhatott magas beosztásban a kommunista rezsim ellen. A helyzet azonban éppen a fordítottja, hiszen a kerekesztal-tárgyalásokon hosszú ideig semmiben nem akartak engedni az MSZMP által delegáltak. A kommunista fél tehát egyáltalán nem akart rendszerváltozást, inkább egyfajta szocialista államot szerettek volna létrehozni. Ezért is disszonáns, amikor a társadalmi amnéziában bízva egyre-másra születnek a nyilatkozatok a demokratikus változások iránti akkori, állítólagos elkötelezettségükről. Az Alkotmánybíróság volt elnöke egy példán illusztrálta a szelektív emlékezet abszurditását. Az akkori igazságügy-miniszterrel hosszas egy rádióbeszélgetésben hosszasan vitatkozott mint a Független Jogász Fórum képviselője, s Kulcsár Kálmán többek közt kijelentette, csupán tíz év múlva lehet időszerű a többpártrendszeren alapuló demokrácia. Akkor a beszélgetést letiltották az adásból, a Németh-kormány egykori tagja viszont nyugati sajtóorgánumokban már úgy emlékszik viszsza akkori magára, mint a demokratikus átmenet elkötelezett hívére. Vagyis szocialista állam volt a hatalom célja, s a kommunista ellenérzéseket a demokratikus vívmányokkal szemben mi sem mutatja jobban, mint hogy a megalakuló alkotmánybíróságnak sem akarták megadni a törvények megsemmisítésének jogát.
Emlékezhetünk, a pártállami nómenklatúrának a modellváltás volt az egyik kulcsszava, a másik varázsszó pedig, jókora fáziskéséssel, az ellenzéki mozgalmak megerősödése után a szocialista pluralizmus lett, miután a szocialista és munkahelyi demokrácia fogalmak komikussá váltak. Mindezt Körösényi András is fejtegette, aki kimutatta, a reformkommunisták szocialista demokráciában gondolkoztak, s a változásokat szigorúan a szocializmus keretein belül képzelték el. A reformkommunista közgazdászok egyfajta szimulált piacra épülő piaci szocializmust emlegettek, míg a politológusok az emberarcú szocializmus vízióját részesítették előnyben. Közös vonásuk volt, hogy korlátozott demokráciát kívántak, főleg a politológusok pedig a szocialista pártok közötti versenyt tartották eszményi megreformált politikai intézményrendszernek. Az MSZMP reformerei közül a legismertebb, vagy talán legtipikusabb figurája ezeknek a tervezeteknek az 1988-ban a pártból kizárt, de továbbra is a holdudvarban tevékenykedő Lengyel László volt.
Jogállami forradalomként jellemezte Sólyom László az akkori rendszerváltó idők alkotmányozó folyamatát, a jogállamiság kialakítását, s ezzel Körösényi András is egyetértett, hiszen a hatalmi ágak szétválasztása, az alkotmányos garanciák ekkor épültek be közjogi rendszerünkbe, így ezek akkor sem törölhetők el, ha „viszszajönnek a kommunisták”. Abban is hasonló álláspontok voltak, amit az alkotmányjogász úgy öntött szavakba, hogy a társadalom egyáltalán nem támogatta a változásokat, nem álltak tömegmozgalmak a rendszerváltó folyamatok mögött. Ezen a ponton nézetkülönbség alakult ki, mivel Orosz István felkért hozzászóló – aki a szamizdat nyomdászaként vált közismertté – nem osztotta ezt a sommás véleményt. Karátson Gábor író-művész azt is kifogásolta, hogy csak az 1989. március 15-i megemlékezést és a Nagy Imre-temetést említette az alkotmányjogász mint nagy tömegeket megmozgató pozitív eseményt, holott a bős–nagymarosi vízlépcső elleni 1988-as hatalmas tüntetés legalább ilyen mértékben aláásta a pártállam vezetőinek magabiztosságát. Ők sem említették, ám az akkori időket érettebb fővel megélők tudhatják, a tömegmegmozdulások listája még ezzel sem ért véget. A romániai falurombolások elleni 1988. nyári tüntetés szintén komoly megrázkódtatást okozott a tömegek passzivitásában bízó szocialista pártállami elitnek. Annak a diktatórikus rendszernek adtak ezek a százezres nagyságrendű demonstrációk kemény leckét, amelynek feje, Grósz Károly tavasszal megválasztott MSZMP-pártfőtitkár és miniszterelnök még 1988 őszén is szélsőségesekkel, fehérterrorral riogatott, és kiállt az egypártrendszer mellett.
Sólyom László azt mondta, valóságos csoda volt, hogy 1989 őszén a kerekasztal-tárgyalásokon meghátráltak a szocialisták, s utat engedtek az addig körömszakadtáig támadott ellenzéki jogállami javaslatoknak. Negatív csodaszámba ment viszont, hogy azóta kétszer is visszaszerezhették a hatalmat az állampártban szocializálódott erők.
Mára némiképp a ’89-es időkhöz hasonló csodaváró időket élünk. A szocialisták csak a csodában reménykedhetnek, az ország döntő része szerint viszont nemsokára megtörténik az a csoda, hogy a rendszerváltoztatás tizenöt év után végre kiteljesedhet.