A kilencvenes évek közepén aktívan részt vettem a Magyarok Világszövetsége munkájában – többek között a stratégiai bizottság tagja voltam. Egy tervezetet dolgoztam ki a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról, melyet a stratégiai bizottság elfogadott, s Csoóri Sándor is támogatott. A javaslat nagy sikert aratott a határon túli magyarság körében, de szlovák és román részről ellenállás mutatkozott, sőt a belföldi politikai erők sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel az ötletet. Ezért az Orbán-kormány alatt kompromisszumos megoldásként került bevezetésre a magyarigazolvány a hozzá kapcsolódó kedvezményekkel. Ennek az elfogadtatása sem volt zökkenőmentes Romániával és Szlovákiával, végül azonban a határon túli magyarság nagy örömére ez a kompromisszumos megoldás valóság lett.
Szerencsére a Patrubány Miklós vezette MVSZ nem hagyta elfelejteni a határon túli magyarok kettős állampolgárságát. Így jutottunk el a 2004. december 5-i népszavazáshoz, mellyel kapcsolatban a balliberális oldal nemcsak megdöbbentően erkölcstelen álláspontra helyezkedett, hanem egyértelmű jogi valótlanságot állít.
Mindenekelőtt szögezzünk le két tényt:
1. A kettős állampolgárság jelenleg is létezik a magyar jogban, a magyar állampolgárság megadásának a határon túli magyarság részére sem nemzetközi jogi, sem hazai jogi akadálya nincs.
2. A kettős állampolgárság Svédország kivételével valamennyi európai országban létezik, s az Európai Unió legújabb politikájában kifejezetten támogatja mint emberi jogot.
Ezért aki a határon túli magyarok kettős állampolgárságát ellenzi, kifejezetten az Európai Unió legújabb törekvéseivel megy szembe.
Ahhoz, hogy ez a helyzet érthető legyen, némi betekintést kell adni az állampolgársági jogba. Mindenekelőtt egy állam szuverén döntési körébe tartozik, ki szerzi meg állampolgárságát. Ugyanakkor az állampolgársághoz való jog alapvető emberi jog, melytől nem lehet senkit önkényesen megfosztani.
Az állampolgárságot az európai országok döntő többségében születéssel lehet megszerezni. Ez azt jelenti, hogy bárhol születik egy magyar – vagy európai – állampolgárnak gyermeke, automatikusan megszerzi az állampolgárságot – meglehet, esetleg nem is tud róla. Így az 1945 után Nyugatra menekült magyar állampolgárok és gyermekeik továbbra is magyar állampolgárok, függetlenül attól, hogy megszerezték egy másik állam állampolgárságát is. Az állampolgárság megszerzésének másik útja a honosítás. Ily módon úgy lehet állampolgárságot szerezni – általában –, hogy huzamos ideig adott állam területén él valaki, s ekkor kérelemre, általában más feltételek teljesítése esetén, megkapja második állampolgárságát. Ami több állam törvényei szerint megszerezhető házasságkötéssel is. Ez azonban nem jár az eredeti állampolgárság elvesztésével.
Így Európában több tíz millióra tehető a kettős állampolgárok száma, mivel honosítással megszerezték egy új állam állampolgárságát, de ezzel megtartották születéssel szerzett állampolgárságukat is. Magyarországon jelenleg is valószínűleg százezres nagyságrendű a kettős állampolgárok száma; részben a külföldre menekült, ott állampolgárságot szerzett, de visszatelepült magyarok, vagy a honosítással az elmúlt ötven évben állampolgárságot szerzettek.
A kettős állampolgárság így a modern élettel teljes természetességgel együtt járó, tömeges jelenség, melyet az Európai Unió is kifejezetten támogat. (Ennek oka, hogy a határok nélküli Európában a szabad munkavállalással, s a külföldiekkel kötött házasságokkal a jövőben is rengetegen szereznek kettős állampolgárságot.) Több európai állam könnyített eljárásban, emberi jogként megadja határon túl élő kisebbségeinek is az állampolgárságot (Németország, Spanyolország stb.), s ez semmiféle konfliktust nem kelt. (Tudomásom szerint Románia is hasonlóra készül; ennek a Moldáviában lakó románok szempontjából van nagy jelentősége.)
Ez az állapot azonban nem volt természetes a volt szocialista országokban. A kettős állampolgárság bizonyos szabadságot jelent. A kettős állampolgár ugyanis két országban rendelkezik bizonyos jogokkal, így határozott ellenállás volt a kettős állampolgársággal szemben, azt többfajta eszközzel igyekeztek felszámolni.
Harminc éven keresztül kétoldalú egyezményeket kötöttek a kettős állampolgárság felszámolására (pl. Magyarország 1963-ban a Szovjetunióval, 1961-ben Csehszlovákiával, 1980-ban Romániával kötött ilyen egyezményt). Mivel ezek az egyezmények alapvető emberi jogokkal állnak szemben, ezért a Magyar Köztársaság a rendszerváltozás után felmondta ezeket az egyezményeket. (Vagyis visszakapták kettős állampolgárságukat azok, akik az egyezmény alapján elvesztették.)
A politikai okokból Nyugatra menekült magyar állampolgárokat megfosztották – az emberi jogok megsértésével – állampolgárságuktól. Ez egyedi határozatokkal történt, azonban az 1990. évi XXVII. törvény minden egyedi, a kommunista korban hozott határozatot hatálytalanított. Az állampolgárságuktól megfosztottak egyszerű nyilatkozattétellel visszakapták magyar állampolgárságukat. E két jogszabályi változtatással sok tízezren váltak ismét kettős állampolgárrá hazánkban.
A kettős állampolgárságnak az ellenzése szocialista–liberális oldalról így a legsötétebb diktatúra korát idézi, mely kifejezetten ellentétes az alapvető emberi jogokkal, s az Európai Unió joggyakorlatával. A kettős állampolgársággal szembeni más balliberális aggály is alaptalan. Társadalombiztosítási szolgáltatást általában abban az országban lehet igénybe venni, ahol a biztosított fizette a járulékot. Ezért a magyar társadalombiztosításra – kiindulópontként – semmiféle külön teher nem nehezedik; a Nyugatról hazatelepült magyarok külföldről kapják a nyugdíjukat. A választójog gyakorlása viszont lakóhelyhez kötött; ahogy a kb. kétmillió távolabb élő magyar állampolgár pusztán választójoga gyakorlásáért nem szerzett magyar lakóhelyet, így nem valószínű ez a határon túl élő magyaroknál sem.
Természetesen a határon túl élő magyarok élnek majd – nem túl nagy számban – a minden magyar állampolgárt megillető szabad munkavállalással. Ezt azonban megtették eddig is – közel 200 ezren települtek át 15 év alatt –, sőt a magyar állampolgárok is teljesen szabadon vállalhatnak munkát a közeljövőben az Európai Unió országaiban. Emlékezzünk: néhány éve betelepítéssel kívánták megoldani a magyarság demográfiai katasztrófáját azok, akik most vadul tiltakoznak a kettős állampolgárság ellen. Kérdés: miért jobb a szakképzetlen, nyelvet nem beszélő, távoli országokból betelepített, mint a szakképzett, nyelvet beszélő magyar? Mikor az Európai Unió éppen ezért nyitja meg munkaerőpiacát az újonnan felvett tagországok előtt.
Nem várom, hogy ezekre a kérdésekre Hiller, Gyurcsány és Kuncze urak válaszoljanak. A nem szavazatra buzdító kampányukkal minősíthetetlen cselekedetet követtek el. Erről a kampányról – jólneveltségem okán – minősítő jelzőket nem fogalmazok meg, csak baráti körben. Azt azért javaslom a szociálliberális uraknak, hogy a következő ötven évben ne látogassanak határon túli magyarokhoz. Menjenek inkább Bukarestbe, Belgrádba, Pozsonyba és Kijevbe; ott a hatalom képviselői meleg (elvtársi) szeretettel fogadják őket. S a Lajtán túl se hangoztassák nézeteiket, mert olyan furcsán néznek majd önökre, mint Kovács Lászlóra a biztosi meghallgatáson. Mi viszont mindnyájan menjünk el szavazni 2004. december 5-én, s az igent válasszuk.
A szerző jogászprofesszor, egyetemi tanár
origo.hu
Mozgáskorlátozott parkolókártyát használtak a csalók
