Azok, akik számára érték unokákkal körülvéve, szeretetben megöregedni, egyet fognak érteni a kötet ki nem mondott üzenetével: érdemes a régimódi játékszabályokat betartani. Könyve bevezetőjében azt írja, hogy a magyarországi viszonyok vizsgálata során nem alkalmazhatók a klasszikus családelméleti megközelítések. Mit jelent ez pontosan?
– Ezek a bizonyos elméletek az ötvenes–hatvanas években kristályosodtak ki elsősorban a nyugati jóléti társadalmakban. Ezt az időszakot a házasság, a hagyományos családmodell utolsó aranykorának szokás tekinteni, amikor az élet többnyire még úgy zajlott, hogy a férfiak a munkaerőpiacon igyekeztek sikeresek lenni, és előteremteni a szükséges anyagiakat, a nők pedig otthon maradtak, hogy a háztartást, a gyerekeket lássák el. Ekkor még nem azt várták el a nőktől, hogy sikeres karriert építsenek, és jól keressenek, hanem azt, hogy a gyerekeknek megfelelő színvonalú neveltetést biztosítsanak.
– Ezek szerint a férj nem csupán azt tekintette felesége feladatának, hogy zseniálisan mosogasson.
– Szó sincs róla. A hagyományos családmodellben felértékelődik a feleség neveltetése, hiszen ez a biztosítéka annak, hogy a család megtartsa társadalmi státusát, és a gyerekek megfelelő kulturális tőkével lépjenek ki az életbe. Tehát a férj és a feleség között egyfajta munkamegosztás, mondhatni, „cserekereskedelem” alakult ki, amely mindkét fél igényeit kielégítette.
– Meddig élt ez a modell?
– A történelem kezdetétől a XX. század hatvanas éveiig. Egészen addig nagyon alacsony volt a nők munkaerő-piaci foglalkoztatottsága, s ez csak a század derekán változott meg. Ennek a hagyományos felállásnak a lenyomata megjelent a házassági piacon is. Az akkori elméletek szerint – és ezt a kutatások is bizonyították – az a férfi volt a kapósabb, aki feltehetően sikeres lesz a szakmájában, és megfelelően eltartja majd a családját. A lányoknál természetesen egészen más szempontok érvényesültek, noha az iskolai végzettségnek a huszadik században már az ő esetükben is nagy szerepe volt, mert ez engedett következtetni egyfajta kulturális háttérre. Ezenkívül mindkét fél szempontjából nagyon fontos volt a másik fél szülői háttere. Ezt a világot mindenki ismerheti az amerikai filmekből. A kertvárosokban ma is sok eleme megmaradt ennek a világnak.
– Nálunk viszont már az ötvenes években sem létezett.
– Mert a szocialista rendszerre való átállás megszüntette a hagyományos felállást, hiszen a nőket erőszakkal a munkaerőpiacra kényszerítették.
– A hagyományos családmodell utáni vágy sem maradt meg?
– Dehogynem. Az elemzések azt mutatják, hogy a hagyományos munkamegosztás a külvilág kényszereitől függetlenül továbbra is érvényesült a kapcsolatokban, de nyilvánvalóan nem olyan egyértelműen, mint az amerikai kertvárosok háziasszonyainak életében. Ami pedig a vágyakat illeti, a fiatal magyar nők döntő többsége a mai napig legalább két gyerekről és hagyományos házasságról álmodik, ami aztán vagy megvalósul, vagy nem.
– Mára az elöregedés mellett a család válsága lett a legnagyobb társadalmi probléma, még ha ezt sokan nem is hajlandóak tudomásul venni.
– A statisztikák azt mutatják, hogy a házasságkötések száma radikálisan csökken. A párkapcsolatok alakulására meglátásom szerint a kilencvenes években bekövetkezett változások voltak igazán nagy hatással: elsősorban a nők tömeges beáramlása a felsőoktatásba és a nagy karrierlehetőséggel kecsegtető állásokba. Mindez nyilvánvalóan alakította a párkapcsolatokat és a nőkkel szembeni elvárásokat is. Az első látványos következmény a házasságkötés idejének kitolódása. A kérdés az, hogy ez a házasságtól való végleges távolmaradást jelenti-e.
– Ön mit gondol?
– Ma még nagyon nehéz egyértelmű választ adni. Bizonyos csoportoknál végleges távolmaradást jelent, másoknál kitolódást. Azt mindenesetre a statisztikákban is egyértelműen látni lehet, hogy igen gyors ütemben nő az elvált családi állapotú személyek és az élettársi kapcsolatban élő párok száma. A korábbi időszakban az élettársi kapcsolat az alacsony társadalmi státusúakra, valamint azokra az idősebbekre volt jellemző, akik korábban elváltak vagy özvegyen maradtak. Mára viszont a fiatalok egynegyede kipróbálja az élettársi kapcsolatot, amit a társadalom többsége ma már megszokottnak tekint.
– Azért nem tudják megjósolni a kialakulóban lévő családmodell-változásokat, mert ehhez még kevés idő telt el a rendszerváltozás óta, vagy azért, mert kiszámíthatatlan folyamatokról van szó?
– Elsősorban az idő rövidsége az oka annak, hogy nem ismerjük a végleges válaszokat. Ahhoz, hogy a folyamatokat átlássuk, olyan típusú kutatásokra lenne szükség, amelyek végigkísérik az egyes emberek életét. Ehhez hasonló vizsgálatokat már folytatnak a magyar demográfusok a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetében, azonban még nagyon szegényes az adatállomány.
– Gondolom, tendenciák kezdenek kirajzolódni.
– Úgy látom, hogy az alternatív párkapcsolati formák, mint például az élettársi viszonyok vagy a látogatáson alapuló kapcsolatok egyre nagyobb teret nyernek. A kérdés az, hogy az élettársi kapcsolatok mennyire hasonlítanak a házasságra.
– A társadalom szempontjából az a fontos, hogy ezekből a kapcsolatokból születnek-e gyerekek.
– Bár számos más adat is ezt támasztja alá, de ha csak a gyermekvállalási kedvet nézzük, a statisztika azt bizonyítja, hogy az élettársi viszony nem tekinthető egyenértékűnek a házassággal. Sokkal kevesebb gyermek születik a hivatalossá nem tett együttélési formából, mint a házasságokból. Különféle értékkutatásokból azt is tudjuk, hogy az élettársi viszonyról maguk a benne élők sem gondolják azt, hogy ugyanolyan erős kötelék, mint a házasság, már csak azért sem, mert a legtöbben olyan élethelyzetben választják, amelyet leginkább a bizonytalanság szóval lehet jellemezni.
– Például?
– Két egyetemista összeköltözik, de az az élethelyzet, amelyben ez megtörténik, még átmenetinek tekinthető. Még nem végeztek, nem tudják, lesz-e munkájuk, és ha igen, hol és milyen. Feltehetően saját lakásuk sincs, és a szüleik sem tudnak nekik segíteni, de ők mégis együtt akarnak élni. Ez például olyan helyzet, amikor a fiatalok tipikusan az élettársi viszonyt választják.
– Ez a helyzet tökéletesen érthető, de azok a szintén tipikusnak mondható helyzetek kevésbé, amikor olyan párok, amelyeknek már közös gyerekük van, tovább őrzik a „függetlenségüket”, amivel valamiféle ideiglenességben tartják a családot.
– Én is kíváncsi voltam ezeknek az élettársi kapcsolatoknak a belső dinamikájára, és kerestem erre vonatkozó adatokat a statisztikákban. A közhiedelemben ugyanis az él, hogy ha megszületik a gyerek, a szülők előbb-utóbb összeházasodnak. Ehhez képest az adatok azt mutatják, hogy ha nem kötnek házasságot annak örömére, hogy várandós lett a pár hölgy tagja, a lakodalom sokszor elmarad. Vagyis az a tény, hogy gyermek születik a kapcsolatból, nem növeli a házasságkötés valószínűségét. Minél inkább telik az idő, annál kevésbé.
– Így aztán a gyerekek egyharmada házasságon kívül születik.
– Statisztikus vagyok, ezért nem tudok a pszichológusok helyett válaszolni arra a kérdésre, hogy kik és miért választják ezeket az élethelyzeteket. Azt viszont a statisztikai számoszlopokból látom, hogy az adott kapcsolat alakulásában nagy szerepe van a neveltetésnek és a származási háttérnek: ahol a szülők elváltak, a gyerekek is ódzkodni fognak az esküvőtől, mert rosszak a tapasztalataik.
– Mennyire tartósak az élettársi kapcsolatok?
– Nagyobb részük idővel felbomlik, kisebb részben házasság lesz belőlük, de gyakori az is, hogy a felek belecsontosodnak az átmenetiségbe. Amikor arra kerestem választ, mitől függ, hogy egy kapcsolatból lesz-e házasság, azzal szembesültem, hogy meglepően nagy még ma is a vallási értékek szerepe az emberek magánéleti választásaiban annak ellenére, hogy ez a mindennapi életben kevésbé látszik. A kutatásaim azt bizonyítják, hogy amikor az ember párt választ, nagy súllyal esik a latba a vallási szocializáció és az otthoni értékrend. Akit a szülei vallásosan neveltek, még ha időlegesen élettársi kapcsolatra lép is, a jövőjét házasságban, gyereket nevelve képzeli el. Azt gondolom, ennek a kötetnek az az egyik legfontosabb üzenete, hogy a szülők, a nevelés hatása továbbra is meghatározó az emberek életében.
– A könyv adataiból is kiderül, hogy az emberek igyekeznek társadalmi állás, iskolai végzettség tekintetében hasonló társat találni maguknak. Igaz ez a családi háttérre is?
– Kisebb mértékben ugyan, mint a saját tulajdonságok esetében, de igen. Elsősorban iskolai végzettség szerint keresnek hasonló párt az emberek, másodsorban munkaerő-piaci, gazdasági státus szerint, és csak utána következik az azonos családi háttér, amelynek a jelentősége az utóbbi évtizedekben nem növekedett, de nem is csökkent. Ez azt bizonyítja, hogy az embereknek még mindig nagyon fontos, milyen értékeket hozott magával hazulról a párjuk.
– A kapcsolatokat valószínűleg jobban összetartja az egyforma értékrend, a hasonló szokások, mint a közös olvasmányélmények.
– Így van. Az iskolának mégis nagyon nagy a szerepe a házassági „piacon”, mert a fiatalok tömegesen kerülnek be a felsőoktatásba, többségük 22 éves koráig tanul. Az iskola pedig piac, a szó szoros értelmében az, hiszen azonos korú fiúkat és lányokat hoz össze, ugyanakkor szűrő is abból a szempontból, hogy jó eséllyel olyan fiatalok találkoznak, akiknek hasonló kulturális igényeik vannak. Akinek nem sikerül az iskolában párt találnia, még mindig ráakadhat a nagy őre a munkahelyen, de az idő előrehaladtával csökkennek az esélyei. A magam részéről egyébként nem hiszek abban, hogy Magyarországon túl sok tudatos szingli lenne, inkább arról van szó, hogy akik valamilyen oknál fogva egyedül maradtak, megpróbálnak hozzá ideológiát gyártani. Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy a hagyományos ismerkedési helyzetek – szomszédság, baráti kör, szórakozóhely – jelentősége csökkent.
– A fizikai vonzerőről nem tesz említést a könyvben.
– Kizárólag statisztikai és szociológiai adatok alapján dolgoztam, tehát szubjektív elemeket nem tudtam, de nem is akartam figyelembe venni, ugyanis a társadalomban végbemenő folyamatokra voltam kíváncsi.
– Amikor egy férfi a gyermekei anyját keresi, vélhetően kevésbé számít a mellbőség, mint az egyéjszakás kapcsolatokban.
– Vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a férfiak egészen más típusú nővel szeretnék leélni az életüket, mint amilyen a női magazinok ideálja. A fizikai vonzalom természetesen fontos a párkapcsolatok kialakulása idején, de csak mint szelekciós szempont. Nyilván senki sem választ magának olyan partnert, akire rá sem tud nézni. Ha viszont házasság lesz a dologból, nyilvánvalóan többet nyom a latban a hasonló beállítottság, a kölcsönös bizalom.
– A közös értékrend…
– Pontosan. Azt hiszem, a könyvemből is kiderül az, amit nemcsak hazai, hanem nemzetközi kutatások is bizonyítanak: az úgynevezett heteronóm házasságok bomlékonyabbak. Tehát ahol nincs meg a közös neveltetés, értékrend, az egyforma gondolkodás, vagyis ahol a felek eltérő közegből, eltérő társadalmi státussal mennek bele a kapcsolatba. Úgy tűnik, ilyenkor kisebb mértékben van meg a közös alap, amelyre építkezni lehet, hiányzik az otthonosságérzet. Nagyon érdekes egyébként az esküvőt megelőző élettársi kapcsolat és a válás összefüggése. Az ember azt gondolná, hogy akik együtt élnek, jobban megismerik egymást, egyfajta próbaházasságnak értékelhető a viszonyuk, tudják, mire számíthatnak. A statisztika, a szociológiai vizsgálatok viszont az mutatják, hogy ez távolról sincs így, sőt az olyan párnál, amelyik az esküvő előtt együtt élt, nagyobb a válás kockázata, mint abban az esetben, ha csak udvarlás előzte meg a házasságkötést.
– Miért van ez így?
– Gondolom, azért, mert ezekben a kapcsolatokban ott lapulnak azok a bizonytalansági tényezők, amelyekről már beszéltünk, vagyis az eltérő családi háttér, a bizonytalan élethelyzetek, a rossz tapasztalatok… Vagyis minden adatsor azt bizonyítja, hogy a klasszikus módon kötött házasságok a legtartósabbak, és nem csak Magyarországon. A statisztikák szerint azoknak a férfiaknak és nőknek van a legnagyobb esélyük rá, hogy életük végéig együtt maradjanak, akik az esküvő előtt nem éltek együtt, a fiú udvarolt a lánynak, mindketten vallásos neveltetést kaptak, apjuk, anyjuk együtt élt velük, azonos családi hátterük van, egyforma értékrendben nőttek fel, azonos az iskolai végzettségük, a munkaerő-piaci helyzetük, és két gyermeket nevelnek. Tehát ezúttal is beigazolódik az a régi mondás, miszerint hasonló a hasonlónak örül. Nagyon nagy igazság.
origo.hu
Ez most kevés lesz, főpolgármester úr – Szentkirályi keményen nekiment Karácsonynak
