(mi aktuális…)

Én nem tudom, hogy a magyar belpolitikában történnek-e újszerű események abban a speciális értelemben, hogy az úgynevezett haladó (újabban lendületes) baloldal taktikája és stratégiája, viselkedése nem szüntelen ismételgetése a réginek.
Hírek természetesen vannak, olykor akadnak szenzációk is, de ezek eléggé egyoldalúak és kiismerhetők. A médiában időnként veszedelmes szélsőségek ütik fel a fejüket, a baloldal utcára vonul (charta stb.) és megsemmisíti a semmit. Ez egy állandó nóvum, amelynek szereplői folyton változnak (Szabó Alberttől Bácsfi Diánáig), ám a lényeg ugyanaz: a polgári oldal érintett az ügyben, s ezt a szocialisták és a szabad demokraták helytelenítik, s a konzervatívok orra alá dörgölik még akkor is, ha esetleg köztük akad egy felelősségteljes ifjú vagy feledékeny vén, aki rossz helyen, rossz időben mond viccesnek szánt szörnyűségeket. (Utána általános elhatárolódás következik.) Tehát azt kell hinnünk, hogy az aktuális történések nem befolyásolják a tendenciát, sőt a történelmileg is értékelhető személyek sem: egykor Antall József volt a jobboldali főgonosz, ma Orbán Viktor, aki kissé gonoszabb.
Hosszabb időt töltöttem azzal, hogy összeállítsak egy kötetet 45 évnyi Magyar Nemzet-es publikációim legjavából, körülbelül fele-fele arányban a rendszerváltozás előtti és utáni időkből. Ahogy most a napokban a korrektúrát olvastam, kissé meghökkentett, hogy a szocializmus virágkorában írt ironikus eszmefuttatásaim mondandója mily kevéssé különbözik a mostaniaktól, bár az idő tájt az élet és az emberi sors foglalkoztatott, nem a politika. Azt eleve biztosra vettem, hogy én magam nem sokat változtam az idők során, de az őszintén szólva kissé váratlanul ért, hogy a közeg, amelyben létezem, szintén ellenáll a változásnak. Csak annyi történt, hogy nyíltabbá váltam, miként körülöttem is némiképp nyíltabbá vált a világ.
Viszont észrevehető ebben a nyíltságban, hogy a politika, amely 1990-től érdeklődésem középpontjába került, mennyire emlékeztet a mókuskerékre. Mindaz, amiről szó van, mindaz a ferdeség, ami a rendszerváltozás kezdete óta történt és történik, már konkrétan és kimutathatóan végbement, s maradéktalanul szerepel azokban az írásokban, amelyeket a Magyar Nemzetben közzétettem annak idején, több mint tíz évvel ezelőtt.
Senki sem fúj más nótát azóta sem, s én magam, aki bizonyára mindig ferde szemmel néztem a haladó baloldal viselt dolgait, szinte rendszerbe szedve karikíroztam ezt a nótát. Ha netán „enyhébb” a hangvételem, mint a jelenlegi jobboldali zsurnalisztika jeles képviselőinek, az alkatomból következik, de a lényeg ugyanaz, mivel a bírálat tárgya valójában nem változik. Bár Horn Gyulát sohasem pufajkásoztam, Medgyessyt nem neveztem D. nem tudom én hánynak, írásaimból világosan kiderült és kiderül, hogy ez a szocialista micsoda a színre lépő személyektől függetlenül konstans jellegében és törekvéseiben. Tehát Gyurcsány és Hiller sem nóvum, szinte nem is hírjellegű.
Némi elégedettséggel állapíthattam volna meg (ha rendelkeznék elégedettségi hajlammal), hogy minden tipikus jelenségre felfigyeltem, minden céltudatos ocsmányságot időben szóvá tettem, bár ez a baloldal taktikáját és sikereit nemigen befolyásolta. Eme szóvá tevés persze nem az én érdemem; valószínűleg az a politikai ideológiai küzdelem, amelynek tanúi és résztvevői vagyunk, globális, s szinte időtlen jellegű. Nincs semmi új a nap alatt. Tehát valószínűleg egy vagyok azok közül, akik felfedezték a spanyolviaszt.
Hogy tanulságként ez annyit jelent-e, miszerint az aktuálisnak tűnő jelenségeknek nem kell bedőlni, én nem tudom…