Amiről nem ír a nyugati sajtó

Megrázó, ugyanakkor tanulságos a minapi népszavazásról szóló külföldi tudósításokat olvasgatni. Mintha nem is ugyanazon a bolygón élnénk. Lapozzunk bele példának okáért az angol nyelvű híradásokba. A Times cikkírójának a Habsburg Birodalom feltámasztása jut eszébe az ügyről. Az International Herald Tribune tudósítója gondosan kidomborítja a román félelmeket, és az egykori Monarchiához tartozó területekként aposztrofálja az elszakított magyar falvakat, városokat, megyéket. Amelyek lakói mellesleg mindmáig magyarnak, nem pedig Monarchia-lakóknak tartják magukat – ezt éppenséggel a nyugati világban is illene tudni. A fenti két önkényesen kiragadott példa mellett számtalan hasonló torzítással találkozhattunk a napokban. Nem túlzás azt állítani, hogy se szeri, se száma a harsányan vagy visszafogottan ünneplő, a magyar nacionalizmus bukásáról ömlengő, jobb esetben a szomszédos országok „érzékenységét”, Gyurcsány Ferenc előzetes félelmeit kidomborító híradásoknak.
Egyvalamiről azonban nem esik szó, én legalábbis nem találtam nyomát egyetlen cikkben, elemzésben sem. Ez pedig a népszavazás nemzetközi elfogadottságának, Európában és a világ bármely részén teljesen bevett gyakorlatának hangoztatása. Ehelyett csak sanda célzásokkal szembesül a magyarországi fejleményekről tájékozódni kívánó olvasó, mintha itt valakik komolyan gondolták volna, hogy birodalmi vagy Nagy-Magyarországról szőtt álmaikat referendumba csomagolva kínálják fel a választóknak.
Vajon miért nem olvasunk ilyen és ehhez hasonló véleményeket mondjuk egy svájci népszavazásról? Abban az országban ráadásul – kis túlzással élve – hetente voksolnak az emberek a saját kantonjukat érintő csip-csup ügyekben. Ami, félreértés ne essék, nemhogy csökkenti, de kétségtelenül megszilárdítja a helyi demokrácia kiteljesedését. A népképviselet ugyanis sok országban csak írott malaszt – Svájcban mégis komolyan veszik a szóban forgó elvet, és a lehető legtöbb kérdésben megkérdezik az emberek véleményét.
Nekünk mégsem szabad szavaznunk nemzeti sorskérdésekről. Illetve szabad, de nem ildomos. Belülről azt sugallták, hogy azért, mert túlságosan költséges a megrendezés, kívülről pedig a fellángoló magyar irredentizmus bizonyítékát látták a magyar emberek urnához járulásában.
Ismét szegényebbek lettünk egy illúzióval. Tévedtek mindazok, akik az uniós csatlakozás éjszakáján elhitték, hogy pusztán a belépés tényével részesei lettünk az európai népek nagy családjának, hogy immáron nem lesz részünk megkülönböztetésben, hogy történelmi és politikai érdemeinket tekintve a nagyvilág éppen olyan szeretettel és megértéssel fogadja önmagunk és közállapotaink kiteljesítésére tett lépéseinket, mint a nyugati nemzetek esetében. Az az érzésünk támadhat a hazai állapotainkat elemző, bemutató, felhánytorgató újságcikkek olvasásakor, hogy valamifajta veszélyt jelentünk szomszédainkra nézve. Hogy az a nemzet, amelynek a jelek szerint csak a harmada formált véleményt a két feltett kérdésről, a határok újrarajzolására, a trianoni döntés felülvizsgálatára készülődne. Hogy mi, magyarok vagyunk a békétlenek és a revánsvágyók, nem pedig azok, akik a mai napig politikai tőkét kovácsolnak megosztottságunkból.
A tényeket elferdítő vagy legalábbis a kétfajta magyarországi nézőpontnak helyet nem adó nyugati tudósítók anyagainál csak a szomszédos országok sajtóvisszhangjai és hivatalos megnyilatkozásai a meglepőbbek. Azt már megszokhattuk, hogy a mindenkori román kormány farizeus módon azzal vádol bennünket, amiből ő hasznot húz. Geoana és Nastase nyilvánvalóan azért hordott össze hetet-havat a magyarországi kettős állampolgárságról, mert pontosan tudták, hogy az EU-komform álláspont szerint semmi akadálya az ügynek. (Tanulságos felidézni, hogy más államokhoz hasonlóan Románia a 90-es évek elején nem népszavazással, hanem rendeleti úton döntött a kettős állampolgárság megadásáról.) A bukaresti döntéshozók emellett azonban pszichológiai játékot is űztek: azt üzenték, hogy amit nekünk szabad, arról ti ne is álmodjatok. S hogy miért? Mert magyarok vagytok. Titeket a XX. század második felében nemigen kérdezett meg senki, mit akartok, és mi azt szeretnénk, ha a jövőben sem változna a helyzet. Más szóval a román kormány éppen arra apellált, ami politikai széthúzáson, területi megosztottságon túl mindmáig a legnagyobb rákfenéje a magyar nemzeti gondolat kedvezőbb nemzetközi megítélésének, tudniillik az évtizedes megszokásokra. Arra a voltaképpen igen egyszerű, de annál hatásosabb elgondolásra, hogy aki sokáig járkált görnyedten, ne húzza ki magát, mert az nem tetszik a kiegyenesedetteknek.
Ez a hozzáállás a népszavazás végeredményétől függetlenül elfogadhatatlan. Nem lehet, hogy a szenvedések és a leigázottság mértéke nyomán támadt megrögzöttség mentén bárki is két részre ossza Európát. Semmilyen helyzet nem állandó, a zsarnokok megbuknak, a kormányok jönnek és mennek, változnak a körülmények. Arról nem is beszélve, hogy ha egy állam kormánya vagy parlamentje úgy dönt – fájdalom, nálunk csak a közvélemény egy része gondolta így! –, hogy szuverén döntést hoz valamely ügyben, semmilyen jogszabály nem tilthatja meg azt. Brüsszelben nem is emeltek semmiféle kifogást, sőt kezdettől fogva magyarországi belügynek minősítették a népszavazás kiírását, lebonyolítását, következményeit. A baj csak az, hogy a hivatalos európai megítélésnél jóval nagyobb hatású és kiterjedésű az európai sajtó működése. Mint láttuk, ők értetlenül, ellenségesen, előítéletesen szemlélték az ügyet. Ne legyenek illúzióink: ha a kezdeményezésből törvény született volna, egészen biztosan további elmarasztaló filippikákat dörögnek azok a hölgyek és urak, akik a leghangosabban tiltakoznának, ha valaki az ő egyéni és közösségi véleményformálási jogukat vonná kétségbe. Persze mindez csak magyarországi nézőpontból furcsa. Minden jel arra vall, hogy szép számmal akadnak kontinensünkön a kettős mércét politikai rendszerektől függetlenül előszeretettel alkalmazó emberek. Akárcsak a hidegháború idején, ma is előfordulhat, hogy Kelet-Közép-Európa sorskérdéseit nemes egyszerűséggel bagatellizálják. Pedig a magyarországi népszavazás kérdése magától értetődően nem pusztán belpolitikai ügy, valójában egész térségünket érinti. Ezt világosan látni kellene Londonban, Párizsban, Washingtonban is. Több millió magyar él a környező országokban, s ez a történelmi örökség nemcsak az anyaország, de a trianoni utódállamok felelősségét is felveti. Bárhogyan alakuljon is a helyzet, számolni kell velük, hiszen továbbra is szülőföldjükön élnek majd. A kisebbségi magyarsággal kapcsolatos ügyek – így a mostani népszavazás is – egyfajta demokráciapróbája az adott országnak, a befogadás hajlandóságának, az ügyeikkel kapcsolatos kormányzati felelősségvállalás mértékének.
Ebből a szempontból Románia miniszterelnöke és külügyminisztere most igen rosszul vizsgázott. Nagy kár, hogy erről nem írnak a nyugati lapok.