(pályát tévesztettem-e…)

Én nem tudom, gyakori eset-e, ha valaki önmagát zárja ki valahonnan. Itt természetesen nem egy pártból vagy frakcióból való kizárásra gondolok, bár ez mostanában divatos tevékenység, hanem gondatlanságból elkövetett, saját lakásból való kirekesztésre, az ajtó könnyelmű becsapására a hátunk mögött, amikor nincs nálunk a kulcs. Ezt hívják öndugának.
Természetesen ehhez megfelelő ajtó kell, kívül gombos, belül kilincses, amelynek zárnyelve visszaugrik, s a kulcs ráfordítása nélkül is nehézzé teszi a kívülről való behatolást. Nehézzé, de nem lehetetlenné. Humoros filmekben közkeletű az a jelenet, amikor valaki fél- vagy egész meztelenül egy pillanatra kilép lakásából, s az ajtót a huzat becsapja mögötte. Ez Mr. Beanhez illő szituáció, a gangon rohangálni alkalmi fügefalevéllel.
Bevallom, velem gyakran előfordul, hogy Natasa sétáltatása után hiába keresgélem zsebemben a lakáskulcsokat. Ilyenkor kissé elszomorodva döbbenek rá, siettemben úgy csaptam be magam mögött az ajtót, hogy a kulcsokat odabent felejtettem. A krimikből tudom, hogy ilyenkor egy jó nyomozó nem jön zavarba, berúgja az ajtót, vagy hitelkártyáját a résbe illesztve egy ügyes mozdulattal kipattintja a zár nyelvét. Ez a gyakorlatban, nem szakavatott betörőknél úgy néz ki, hogy fogják a pajszert, nagy kalapáccsal beleverik az ajtó résébe, a félfa pozdorjává törik, máris elvihető a hifitorony. Én saját kezű kirekesztéseim során köztes módszert választottam: valamelyik szomszédból kértem egy nagy csavarhúzót, s azzal némi erőlködés után mindig sikerült a zár nyelvét kipattintanom anélkül, hogy az ajtóban jóvátehetetlen kárt okoztam volna. Egy idő után, hogy ne kelljen a szomszédokat zavarnom, nagy, lapos franciakulcsot rejtettem el a folyosó kilazult csempéi mögé, s balvégzet esetén azzal törtem be otthonunkba. A reccsenésre a szomszédok általában óvatosan kinéznek, megállapítják, hogy nincs különösebb baj, csak én voltam megint feledékeny.
Egyszóval ez nálam rutincselekvésnek számít. Időközben az ajtózár is belátta, hogy kár különösebb ellenállást tanúsítania, csak önmagának okoz fájdalmat.
A minap azonban a lányom hívott fel telefonon, hogy „apa, nem tudnál segíteni, kizártam magam”. Nemrég költöztek új lakásba, amelynek ajtaján hevederzár van, és hagyományos, belül kilincs, kívül gomb berendezés is, amelybe egy ódivatú kulcs illik. Mivel nem akartam amatőr feszegetéssel kárt okozni, elmentem egy vasboltba, s a következő kéréssel fordultam a középkorú eladónőhöz:
– Szeretnék betörni. Tartanak önök tolvajkulcsot?
Döbbenten nézett rám.
– Mi ilyesmivel nem foglalkozunk.
– Más betörésre alkalmas szerszámuk sincs?
Nem vette le rólam a szemét, úgy kezdett el keresgélni a polcon, ahonnan aztán leemelt egy megbízható külsejű, horgas végű, acél szöghúzót. Némi habozás után beletettem a bevásárlókosárba; az eladó hölgy egyik szemét még most sem vette le rólam, a másikkal viszont a pénztárnál lévő telefont fixírozta, hogy vajon nem kellene-e felhívni a rend őreit. Ekkor a raktárból kilépett egy férfi, és megállapította: „Uram, ön kizárta magát.” „Nem én – feleltem –, hanem a lányom.” „A múltkor itt valami hasonló történt – mondta –, egy emberünk a vécében rekedt. Akkor csináltam egy jó kis sperhaknit.” Megajándékozott vele.
Elindultam a lányomhoz. A kocsi anyósülésén volt egy táska, benne a tolvajkulcs, a szöghúzó, két feszítővas, egy kalapács, egy harapófogó és két csavarhúzó. Ha belefutok egy közúti ellenőrzésbe, az Isten se mossa le rólam… De szerencsésen odaértem.
És lássanak csodát: a tolvajkulccsal egy másodperc alatt kinyitottam az ajtót.
– Pályát tévesztettél – állapította meg a lányom.
Hogy valóban így van-e, én nem tudom…