Sorsközösség: magyar zsidók, zsidó magyarok

Zsidók és kicsodák? – ezzel az enyhén mellbevágó címmel várta a hallgatóságot a Védegylet és az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (EDDSZ) előadás-sorozatának legutóbbi rendezvénye. S a jelek szerint egyáltalán nem eredménytelenül, hiszen az EDDSZ székházának nagyterme zsúfolásig telt az érdeklődőkkel. A hallgatóság talán nem is megfelelő kifejezés, az est folyamán ugyanis a közönség aktív alakító tényezővé vált a diskurzushoz. Így Lányi András író és Karátson Gábor író-festőművész dialógusa terebélyes intellektuális múlt- és jelenfeltárássá vált. Merthogy a címadás egyáltalán nem volt véletlen: ki nem mondottan a honi közbeszéd álszent prüdériáját karikírozta ki.
Mint kiderült, a címadás komoly fejtörést okozott a beszélgetőtársaknak. Először a zsidók és magyarok verzió mellett tették le a garast, később a zsidók és keresztények címmel próbálkoztak, ám rájöttek: mindkettő ostobaság. S hogy miért az? Egyrészt nem állandó entitásról, tulajdonság- és fogalomkörről van szó, másrészt a magyarországi zsidók éppúgy a nemzet részét alkotják, mint bármely más csoportja a társadalomnak. Lányi András felvetette azt is: csak úgy lehet a kérdésről tárgyalni, ha egyúttal azt is megkérdezzük, mi a magyar. A zsidóság ugyanis a századok folyamán beépült a magyarság sorsközösségébe, mondhatni, megdolgozott érte. Mint ahogy a magyarság is megdolgozott ezért a közös gyökerű múltért. Ha vér kellett, ugyanott hullott a zsidóság vére a XIX. századtól, mint a magyaroké, s ha szellemi teljesítmény kellett, akkor sem volt olyan időszaka a történelmünknek, hogy a magyar zsidók ne húzhatták volna ki magukat.
Hol romlott mégis valami el? Hisz valahol itt is utat tévesztettünk – csendült ki a disputából. Persze nem kell misztikumba hajló oknyomozásra ragadtatnunk magunkat, jól tudjuk: a történelem ritkán engedte meg, hogy Magyarország fejlődése sokáig egyenes vonalú pályán fusson. Mint a beszélgetésben utaltak rá: a XIX. század a zsidó asszimiláció ideje, s a gyors befogadásé (ne feledjük: a zsidó származású polgárok egyenjogúsítása terén Európában az élen jártunk), ám mire ez a folyamat teljesen végbemehetett volna, jött Trianon traumája. Az ügyeletes láthatatlan ellenség képét szinte önként kínálta a zsidóság – hangzott el, mi pedig hozzátehetjük, ennek az általánosításnak nagyban a kezére játszott, hogy a kommunista diktatúra vezetésében igen nagy számban reprezentálták magukat a zsidóságnak a befogadó magyarsággal szolidaritást vállalni nem tudó vagy nem akaró, később bevándorolt rétegei. Mire ez a negatív kép elhalványult volna, érkezett a második világháború és a deportálások, megsemmisítő táborok emberi fővel megmagyarázhatatlan iszonyata. Lányi kiemelte: rá következett a sztálini rendszer, a maga hangsúlyozottan zsidó származású élcsapatával. Az eredmény: minden nemzedék kényszerűen megkapta a maga antiszemita élményét.
S hová tűnt az az egység, ami a magyarságot jellemezte még 1956-ban, s egy igen rövid ideig a rendszerváltozás idején is megnyilatkozott? Karátson Gábor a forradalom napjaira emlékeztetett, amikor a nemzet integrációja teljes körű volt, nem számított származás, családi háttér, mindenki egységes volt a szabadság igenlésében. Érdekes, hogy a második világháború, a vészkorszak is sokkal közelebb volt időben, mégse tudott éket verni nem zsidó és zsidó közé a diktatúra, míg évtizedekre eltávolodva a náci bűnöktől, éppen a rendszerváltozás után horgadtak föl az indulatok – talán nem véletlenül. A választ direkt módon nem fogalmazták meg a résztvevők, a következtetést azonban ki-ki leszűrhette a maga számára. Hisz a posztkommunista rendszer a bolsevik, illetve náci pártállami receptet tovább cizellálta: a közösségeket fel kell bomlasztani, a családokat szintúgy, s el kell érni, hogy az embereket összetartó kapcsok, a szolidaritás érzései elhaljanak, mert csak így valósulhat meg a társadalom totális irányítása.
Karátson ezért is tartja nagy jelentőségűnek, hogy a december 5-i, az igenek győzelmével záruló, mégis eredménytelennek bizonyuló népszavazás előtt baloldali, liberális gondolkodású személyiségek is felemelték szavukat a nemzeti összetartozás mellett. Mint mondta, Hegedűs Zsuzsa szavait hallgatva – miért volt a rendszerváltozás, ha a határon túli magyarságért ennyit sem teszünk meg? – éppolyan melegség járta át a szívét, mint 1956-ban. S jó volt tapasztalni, hogy nemcsak a politikához közel állók hallatták hangjukat. Halmos Sándor kiállása a kettős állampolgárság mellett példaértékű volt. A debreceni zsidó hitközség vezetője azt mondta, mi sem természetesebb, mint ha egy testvérünk a viharban kopogtat az ajtónkon, beengedjük…
A politikai elit egy jelentékeny része leszerepelt a népszavazáson, amikor a nemre buzdított. Emlékeztetőül: a Mazsihisz sem a nem vagy a távolmaradás mellett foglalt állást, hanem arra hívott fel, hogy mindenki a lelkiismerete szerint szavazzon.
Lányi András felhívta a figyelmet: a magyar zsidóság magyarként s nem zsidóként élte meg a holokausztot. Ahogy ma is fogalmaznak a legtöbben: mi, zsidók hozzá vagyunk szokva az áldozatokhoz – s mi, magyarok is. Mindkét alkalommal a többes szám első személy használatos, hiszen ha valakinek lehet egyszerre kun vagy jász és magyar identitása, miért lenne ez másként a magyar zsidók esetében? Karátson Gábor ezt más szemszögből úgy fogalmazta meg: nemcsak 1956, hanem a rendszerváltozás körüli politikai és civil közös fellépések – mint például a Duna-mozgalom – azt bizonyítják: ha komoly, sorsfordító ügyekről van szó, az ellentétek eltűnnek, s ez adhat okot bizakodásra a jövőben.