Kulcsfontosságú helyzetbe került a Duna partján fekvő Regensburg a XVI. század során a hitújítás elterjedése szempontjából. VII. Kelemen pápa követe, Lorenzo Campeggio 1524-ben, a sikertelen nürnbergi birodalmi gyűlést követően – ahol egységes fellépést szorgalmazott a protestantizmus ellen – a regensburgi szövetséggel akart eredményt kicsikarni. A pápai legátus a wormsi ediktum végrehajtására kért támogatást, jóllehet ez az adott helyzetben csaknem reménytelennek látszott. A rendek Nürnbergben csupán arról voltak hajlandók dönteni: ott és annyiban felelnek meg az 1521-es, Lutherre és követőire kimondott „birodalmi átoknak”, ahol és amennyiben ez lehetséges. Ez szinte azt jelentette: sehol semennyiben. A helyzet megoldását sokan egy német nemzeti zsinat összehívásában látták, nem meglepő hát, hogy a nürnbergi birodalmi gyűlés résztvevői is ezt kívánták elérni.
Lorenzo Campeggio ezzel a végeredménnyel nem lehetett elégedett, és sebtében Regensburgba hívta az osztrák főherceget, a bajor hercegeket és püspökeiket. Az 1524 nyarán létrejött szövetség már határozottabb formában foglalt állást a wormsi ediktum betartatásáról, ám megoldást, az egyház egységének helyreállítását ez a „szándéknyilatkozat” sem eredményezhetett. Kölcsönös kiátkozások és végeérhetetlen hitviták jelezték, hogy a probléma megoldására a régi sémák szerint már nincs esély.
Regensburg városában is több jelentős hitvita zajlott. A legjelentősebb talán az első volt, amelyet 1541. április 27. és május 22. között rendeztek. Néhány kisebb hittani kérdésben sikerült ugyan megállapodniuk a katolikus és a protestáns teológusoknak, ám a lényeg tekintetében nem. Károly császár rendeletben (regensburi interim) kötelezte a feleket, hogy azokat a kérdésköröket, amelyekben egyezség mutatkozik, szabályozóul tekintsék. A katolikus fél tiltakozása azonban még ezt a normává válást is lehetetlenné tette. Érvelése egyébként hibátlan volt: a világi hatalom nem hozhat a hit kérdéseibe beavatkozó rendeletet.
A második regensburgi hitvita – 1546. január 27. és március 20. között – legnagyobb teológiai eredménye Georg Maier (1502–1574) wittenbergi lelkipásztor és egyetemi tanár megigazulástanának kifejtése volt, amelyből évekig, évtizedekig elhúzódó újabb viták bontakoztak ki. Maier elgondolását, amely szerint a megigazultaknak az igaz állapot megőrzéséhez további jó cselekedetekre van szükségük, hevesen támadták a protestánsok.
A harmadik regensburgi hitvita 1601. november 28-tól december 7-ig tartott, teljes katolikus „túlsúlylyal”. A katolikus fél álláspontját I. Miksa (1573– 1651) megbízásából a „lutheránusok megzabolázója”, Jakob Gretser (1562–1625) jezsuita tudós képviselte, valamint Albert Hunger és a fiatal teológus Adam Tanner (1572–1632). A protestánsokat többek között Ägidius Hunnius (1550–1603) és Jacobus Hailbronner. A hitvita teljes szövegét, valamint a magyarázatait azonnal nyomtatásban is megjelentette Adam Tanner azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a diadalmaskodó katolikus álláspont minél szélesebb körben ismertté váljon. A vállalkozást I. Miksa támogatta, és a két kötet Nicolaus Henricus müncheni nyomdájában jelent meg 1602-ben, s egyik példánya Magyarországra is eljutott. A két könyv, vagyis a jegyzőkönyv (Acta colloquii Ratisbonenesis) és Tanner kommentárja egy kötetbe került valamelyik ismeretlen XVII. századi könyvkötő jóvoltából. A könyvet borító bőr egy, a tridentinum előtt készült liturgikus kódex pergamenlapja, amelyen az erős használat, talán tisztítás, dörgölés, mosás, valamint a díszítő szándékkal készített vaknyomás következtében már alig kivehető a hajdani szöveg és a kvadrát notáció. A könyvnek legalább öt tulajdonosa deríthető ki a bejegyzésekből. Bár évszámok csak elvétve láthatók, a tinta és az íráskép alapján valószínű, hogy ezek közül a legkorábbi egy Pál nevű tulajdonos rövid közlése, aki a kötet adományozója is lett.
Ezt követi a szanyi plébános, Keszőhelyi János 1694. május 1-jei feljegyzése – valószínűleg ezen a napon juthatott hozzá a regensburgi hitvitához. Johannes Keßohely alighanem a Szanytól hat kilométerre található szomszédos faluból, Egyházaskeszőről származott. Keze vonását több helyütt a könyvön hagyta. A kötéstábla belső felén például azt számolgatta, hány főre tehető Jákob legkisebb fiának, Benjáminnak a nemzetsége. A hosszas számolás végkövetkeztetése: „Summa hetven eßer hat szaß az Beniamin nemzetsegebul.”
Keszőhelyi Jánostól a könyv Baranyába került. Az előszó utolsó lapjának aljára ugyanis valaki ezt jegyezte: „Inscriptus Ecclesiae Kövágó Szölösiensis”. Ugyanezzel a tintával még a könyv „jelzetét” is odaírták a borítóra: „I. N. 19.” Sajnos a Pécs közeli Kővágószőlős plébánosa nem jegyezte föl a könyvre sem a nevét, sem a dátumot, így csak találgathatunk, mikor került a középkori eredetű parókiára a regensburgi hitvita leírása.
Egyetlen támpontot a következő tulajdonos, Mahomfay Melchior jelent. Az ő életének több részlete ismert, s így azt is tudjuk róla, hogy 1775. május 21-én Nagykanizsán hagyta itt az árnyékvilágot. Valószínűleg a XVIII. század közepén került hozzá a kővágószőlősi kötet; talán úgy, hogy meghívott missziós prédikátora volt a községnek. Gyakran fordult elő ugyanis, hogy a pécsi ferences atyákat a környező településekre hívták. Mindenesetre Mahomfay Melchior nem tartotta magánál a regensburgi hitvita leírását, hanem a pécsi rendház nagy és értékes könyvtárának adta. Itt őrizték meg az utókornak kétszáz éven keresztül.
origo.hu
Elképesztő módon menekült meg egy tinédzser
