Az 1944. március 19-i német megszállás legtragikusabb következménye az akkori Európa egyik legnagyobb zsidó közösségének elpusztítása volt. Maga Hitler egy alkalommal az őt készségesen kiszolgáló csatlós államok politikusai előtt szinte tombolt a dühtől, hogy Horthyt nem tudta a zsidókkal szembeni erőteljesebb fellépésre késztetni. Ezért Magyarországot Európa gettójának nevezte, ahol „egymillió zsidó menti a bőrét…”
A valóságban Szálasi hatalomra kerülésekor az országban mintegy 250 ezer zsidó származású férfi, nő és gyerek élete került végveszélybe. Noha március 21-én a német hatóságok még úgy nyilatkoztak, hogy nem lesz deportálás és brutális intézkedésekre sem kerül sor, már régen kész volt a forgatókönyv.
Részlet Baky László belügyi államtitkár titkos utasításából: „A magyar kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. Nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőhelyekre kell őket szállítani. Városokban és nagyobb községekben a zsidóság gettókban nyer elhelyezést… Csak a rajtuk lévő ruházatot, legfeljebb két váltás fehérneműt és fejenként 14 napi élelmet vihetnek magukkal. A zsidók öszszeszedését az alábbi sorrendben kell foganatosítani: Kassa, Marosvásárhely, Kolozsvár, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Szombathely, Székesfehérvár, legvégül Budapest székesfőváros...”
A Sztójay-kormány már 1944. március 31-én meghozza azokat az intézkedéseket, amelyek a zsidóság civil életvitelét lehetetlenné teszik. Április 26-tól belügyminiszteri rendelet szentesíti a vidéki zsidóság gettókba zárását. Előzőleg a nagy zsidó népességű településeken téglagyárakban, raktárépületekben vagy a szabad ég alatt gyűjtötték össze őket. Lakásaikat, értékeiket elvették. Vidéken ez idő tájt 400 ezer embert deportáltak. Budapesten mindennek első lépése a csillagos házak kijelölése volt.
1944 nyarán mégis úgy tűnt, a megsemmisítés folyamatát sikerül megállítani. Miután a magyar kormányzó és más felelősök előtt ismertté vált az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyv – két szökött fogoly jelentése a deportálások valódi céljáról, a halálgyárakról –, Horthy Miklós kinyilvánítja, hogy a magyar közigazgatás ebben a továbbiakban nem vehet részt. (Előzőleg az úgynevezett kleissheimi engedmény alapján, a németeknek szinte korlátlan intézkedési joguk volt a magyar zsidó állampolgárok felett.) A menekülés esélyét csillantották fel a svájci, a svéd, a spanyol diplomácia akciói, a vatikáni megbízott, Angelo Rotta erőteljes tiltakozásai. (A közelmúltban a Yad Vashem kitüntetések kapcsán írtunk mások mellett Köhler Ferenc lazarista páterről, aki Hegyeshalomnál pápai menlevelekkel több száz embert mentett ki a Németországba induló vagonokból. Egyes források szerint a Vatikán húszezer pápai védlevelet adott ki a magyar üldözötteknek.) Budapesten ekkor még mindig sokan bíztak a nemzetközi csillagos házak oltalmában, a szövetségesek mielőbbi megérkezésében. A kivándorlásban is reménykedtek. Csupán a belvárosban, a Vadász utca 29. szám alatt létrehozott svájci követségi kivándorlási hivatalban 7000 felnőttnek, ugyanannyi családnak állítottak ki védleveleket. Mindez a Szálasi-puccs után semmit sem jelentett.
A zsidók „összeköltöztetéséért” felelős miniszteri biztos, Solymossy János 1944. november 22-én leszögezi, „a párt ragaszkodik az ügy sürgős lebonyolításához”, a nagy gettóba való áttelepítést november 26–27-ben jelöli meg. Eszerint a zsidókat ide hozzák a város csillagos házaiból, a zsidó negyedben lakó keresztényeket pedig máshova költöztetik. „Kétszer annyi lakást kell nekik másutt biztosítani, hogy válogathassanak” – szerepel a jegyzőkönyvben. A gettó létrehozását az állami és városi hatóságok azzal próbálják „szalonképessé” tenni, hogy ez a zsidó családok életének biztonságát garantálja az országból való eltávozásukig, amelyre a háború után kerül sor. A gettóhoz vezető utcák kereszteződésében rendőri és nyilas őrségeket telepítenek, s Auguszt József építési vállalkozó megkezdi a területet elrekesztő palánk építési munkálatait. Természetesen a „védett” emberekkel, s jócskán megkérve az árat a gettó közigazgatásáért felelős Zsidótanácstól.
A kijelölt területen ekkor 291 ház volt. Lakás céljára 243-at, közcélokra 29-et jelöltek ki, tizenhatot pedig zároltak. Eredetileg úgy tervezték, hogy az addig ott lakó 11 935 keresztény személy eltávolítása után szobánként tizennégy személyt helyeznek el. De – mint Lévai Jenő 1945 végén megjelent kötetében a budapesti gettó működését leírja – ez a létszám szobánként harmincra is felduzzadt. Voltak időszakok, amikor a gettó létszáma a hetvenezerhez közelített.
A gettó működtetésével megbízott zsidó vezetők megpróbálták kialakítani a közigazgatást, az egészségügyi ellátást, gondoltak a járványveszélyre, a gyerekek oktatására is – amire már nem került sor. A területen több kórház működött, köztük a Svéd Vöröskereszté és a Genfi Kórház. Az öt közkonyha hétszáz literes üstjeiben egyszerre hatvanezer adag főzeléket tudtak készíteni. 1944 december közepétől viszont jó, ha már leves jutott. Feljegyezték, hogy többször sikerült fejenként öt deka aszalt almához, két deka mézhez, öt deka szójakolbászhoz juttatni a gyerekeket. Egy felnőttre naponta 600-800 kalória jutott. Az éhezés hatásait csak súlyosbították a víz- és a tisztálkodási lehetőségek hiánya következében fellépő fertőzések. A feljegyzések szerint 1944. december 30-án az ötvenezres létszámból 5644 a gyerek, 5957 van a kórházakban és 10 000 a szinte mozgásképtelen, idős ember. Igen magas az öngyilkosok száma. A központi Vöröskereszt-kórházban 240 férőhelyre 1187 beteg jut. Az orvosok éjjel-nappal dolgoznak, hiszen október közepétől a mentők rendszeresen szállítják a nyilasok által súlyosan bántalmazott, megkínzott, meglőtt embereket is. A kerítésen túlról épp úgy, mint belülről. A nyilasok gyilkolókedve kiszámíthatatlan. A halottak számát a december közepén megkezdődött ostrom is növeli. December végétől külső temetőt nem lehet igénybe venni, az elhunytakat a Kazinczy utcai rituális fürdő helyiségeiben és a Dohány utcai főtemplom kertjében helyezik el. (Az 1944-es esztendő budapesti zsidó halálozási statisztikái nem jelölik a közterületeken kivégzetteket, a Dunába lőtteket és a további eltűnteket.)
Ahogyan a németek és a nyilasok körül bezárult az ostromgyűrű, az utóbbiak öldöklései egyre fékeveszettebbekké váltak. Mint Lévai Jenő, aki maga is tevékenyen részt vett az embermentésben, a korabeli dokumentumok és a megélt események alapján leszögezi, akár a varsói gettót, a budapestit is a teljes megsemmisítés fenyegette.
1945. január 15-én a Royal Szálló épületében 500 német katona, 22 nyilas pártszolgálatos állt arra készen, hogy 200 rendőr bevonásával a gettó lakóit likvidálja, a tetthelyet pedig felgyújtsa. Hogy ez nem így történt, azt a kutatók Szalai Pálnak, az amúgy meggyőződéses nemzetiszocialistának, az akkori rendőr-főkapitányság megbízottjának tulajdonítják. Szalai közbenjárásával már előzőleg is több helyszínen számos zsidó embert mentett meg, Wallenberggel is kapcsolatban állt. Információi alapján felkereste a Budapestet védő Schmidhubert főparancsnokot, aki leállíttatta a tervezett akciót.
A szerencse fiai
