Félelem

Életünk állandó kísérője a félelem. Van, akinek csak gondot jelent, és az aggódásig jut el, van, aki a rémületet is megéri, végigszenvedi. Velünk születik, idegeinkben feszül. Állásgondok, anyagi problémák, békétlenség a családban. De vannak aztán megmagyarázhatatlan nagy félelmek is. Sokan a mellüket döngetik, bátraknak hiszik magukat, de én láttam már ilyeneket is fogvacogva reszketni.
Fizikai erő nem tudja legyőzni, láthatatlanul beépül idegrendszerünkbe, hogy egyszer csak előugorjék, leteperjen bennünket bénító erejével, ami megmagyarázhatatlan. Remegünk csak, mint viharban a falevél.
Már a gyermekekbe beoltják a félelemérzetet: „Jaj, Pistike, nehogy a pohárhoz nyúlj, mert leejted!” „Vigyázz, mert elesel!” „Össze ne maszatold a ruhádat, mert kikapsz. Dá, dá!” És a gyerek félni kezd. Aztán jön a mese: a farkas megette Piroskát és a nagymamát. Meg hogy boszorkányok vannak, hazajáró lelkek, szellemek. Emlékszem, félelemtől dideregve hallgattam ezeket az esti meséket lefekvés előtt. Aztán éjszaka felriadtam és sírtam.
Ilka ángyom azt mondta, be ne nyissak a kamrába, mert ott lesben áll a „pucor”. Hogy milyen, azt nem mondták, csak azt, hogy bekapja a gyerekeket. Ott lóg a kamrában egy szegen. Aztán később rájöttem, hogy a pucornak nevezett rém nem más, mint egy lenyúzott és szalmával kitömött nyúl irjáha. És arra is, miért rémítgettek. Mert a kamrában volt a mézesbödön is, s ha bementünk mi, gyerekek, akkor megdézsmáltuk.
Amikor szüleim elmentek olykor szomszédolni, engem lefektettek. „Aludj nyugodtan, és ne félj semmitől, mindjárt hazajövünk. Ha jó leszel, kapsz egy tábla csokoládét!” – mondta a mama, és megsimogatta a fejemet, majd betakargatott. „Csak ide a szomszédba megyünk István bácsihoz!” Örültem a megígért csokoládénak, de azért rettenetesen féltem. Felültem az ágyban: mintha a kapu csapódna! De mért nem ugat a kutya? Valaki jár az udvaron, lehet, hogy a szellemek. Jaj, csak be ne jöjjenek a szobába! Lehet, hogy értem jöttek! Kik lehetnek?
Mert attól fél igazán az ember, amit nem ismer, aminek nincs neve, arca, és alaktalanul él bennünk. Torkot szorongató iszonyattá tud dagadni bennünk. Sorolhatnám a háború sok rettenetét, amikor lapulva vártuk a borzalmak pillanatát, vagy azt a bizonyos éjszakai csengetést, amikor megérkezett a politikai rendőrség embere az elhurcolási paranccsal. A félelmek korában élünk, amikor minden megtörténhet velünk, talán még az is, hogy éjfélkor megjelennek a hazajáró szellemek.
Félelemmentes élet? Talán ilyen is van, de nem nálunk. Vagy csak hatásos kitaláció az egész? A szabadnak kikiáltott világ is lehet a gengszterek világa, és igaz lehet a közmondás: jobb félni, mint megijedni!
Emlékszem még jól egy félelmetes éjszakára otthon, a mi kis házunkban. Apám riadt fel elsőnek álmából a csilingelő neszre. Mi lehet? A konyhából hallatszott. Lámpát gyújtottunk, a fényre csend támadt. De amint eloltottuk a lámpát, újra kezdődött a csilingelés. Én is felébredtem, félelmetes volt. Túlvilági üzenet? Apám lábujjhegyen közelítette meg a zaj vélt forrását, mire az újra elhallgatott. Így ment ez több mint egy órán keresztül. Valaki üzent. Jelentkezett, de láthatatlan maradt. A szellemek néha megtréfálnak bennünket.
Végre a mama rájött, mi okozza a csilingelést. A tálas legalsó polcán tartotta a vasalóját. Akkor még szénnel tüzesített vasalót használtak. Abba tévedt bele egy egér, és nem tudott kimászni belőle, hiába piszkálta a vasaló tetejének nyitó kallantyúját. Ez volt gyermekkorom legemlékezetesebb félelme. Apámé meg, ahogy egyszer visszaemlékezett, nem Isonzó volt, hanem egy tanyai kirándulás. Kiment a tanyára szénát kaszálni gyermekkori barátjával, a siketnéma Dobosival. Elfáradtak a munkában, úgy döntöttek, kint alusznak az istállóban. Apám éjfél felé arra ébredt, hogy valami túlvilági üvöltés hangzik fel az udvaron. Hörög, sikolt és egyre közeledik. Mindjárt az ajtóhoz ér. Félelmében térdre esett. Érte jöttek? Aztán megjelent Dobosi feje az ajtóban, és mindent megértett. De még esztendők múlva is elsápadt, amikor felidézte: a siketnéma énekelt az éjszakában!