Gyászos érintés

Embertani szempontból földünk legrejtélyesebb népeinek tartják e több száz kisebb-nagyobb szigetből álló földterületek lakóit. Évszázadokig teljes elszigeteltségben éltek, és ma is csak szórványos ismereteink vannak róluk, annak ellenére, hogy a rájuk vonatkozó történeti, antropológiai, néprajzi és nyelvészeti szakirodalom elég terjedelmes. Az antropológia tudományának megteremtője, a brit Alfred Redcliff-Brown 1906 és 1908 között tanulmányozta őket, megfigyeléseinek eredményeit Magyarországon is hozzáférhető könyvben tette közzé. Pierre Evald 1966-ban publikálta az interneten is megtalálható összefoglalót. A kilencvenes években indiai, amerikai, ausztrál és norvég tudósok DNS- és kromoszómavizsgálatokat végeztek. A Redcliff-Brown által a szigetlakók körében még a múlt század elején gyűjtött hajmintákat hasonlították össze újabbakkal, és a következő megállapításokra jutottak: a negrid típusú andamániak közelebb állnak az ázsiai népességhez, mint az afrikaihoz (noha külsejükben az afrikai pigmeusokra hasonlítanak), feltételezhetően még a paleolit korban kerültek Dél-Ázsiába. A mongolid típusú nikobáriak viszont a mai Ázsia számos vidékén élő népcsoportokkal mutatnak genetikai rokonságot, ők is több ezer éve élnek a területen.
A Klagenfurti Egyetem Szociálökológiai Intézetének munkatársai évek óta kutatják az Indiai-óceánon található Nikobár-szigetek őslakosainak életét, szokásait – tudtuk meg Clemens Grünbüheltől. Feltételezik, hogy a szökőár következtében az ott élő emberek egyharma meghalt – eltűnt –, falvaik, javaik megsemmisültek. Az életben maradottak jelentős része a Car Nicobar és Kamorta szigetén létesített két nagy menekülttáborban várja, hogy viszszatérhessen lakhelyére, ha az még létezik. Több eddig lakott sziget lakhatatlanná vált, a Trinket nevű például, ahol négyszáz ember élt, három kisebb földterületre szakadt. A víz elmosott a szigeteken több kókuszpálma-ültetvényt is, és ezzel a nikobáriak fő megélhetési forrását tette tönkre. Legalább tíz év kell ahhoz, hogy az újraültetett fák elegendő termést adjanak. A földrendés és a cunami utáni mentést nehezíti, hogy az indiai kormány által szervezett mentőakciók gyakran nem jutnak el az érintett népességhez. A nikobáriak speciális státusa, amelyet azért kaptak az indiai kormánytól, hogy védje őket, most a mentést akadályozza. A katonaság nem enged be nemzetközi szervezeteket a területre. Clemens Grünbühel úgy tudja, hogy máig nem kezdődött meg a romok eltakarítása. A Klagenfurti Egyetem kutatócsoportja Marina Fischer-Kowalski professzor asszony vezetésével ezért külön alapot hozott létre a nikobáriak megsegítésére. A pénzt a helyi nem kormányzati szervezetek szövetsége és a törzsi tanács fogja megkapni. Hogy a többi sziget lakóit mennyiben érintette a szökőár, arról még nincsenek pontos ismereteink.
A múlt század elején Redcliff-Brown volt az első, aki határozott különbséget tett a nagy-andamáni (az Andamán-szigeteken élő összes népesség) és a kis-andamáni csoport között. Szerinte a „nagy-andamániak” közé tartozik a Kis-Andamán szigetén élő onge és a többi andamáni törzs, rájuk hatott a legerősebben a „civilizáció gyászos érintése”. A „kis- andamániak” közé sorolta az elszigeteltebb, tehát archaikusabb jarava (az Andamán-szigetek középső és déli részén) és sentineli (a Sentinel-sziget északi részen élő) törzset. Az andamániak halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytatnak, a nikobáriak félnomádok, földművelők és pásztorok.
Az Andamán-szigeteket a XVIII. században angolok szállták meg, Chatham szigetén ők alapították meg Port Blairt, ahol büntetőtábort hoztak létre. Ma ez a szigetek helyi közigazgatási központja. A második világháború idején japánok szállták meg és bombázták a szigeteket, és több száz őslakost ejtettek foglyul. A Nikobár-szigetek (köztük a legismertebbek: Car Nikobár, Katchall, Nagy-Nikobár, Campbell Bay) előbb dán, majd 1869-től brit fennhatóság alá tartoztak. A két szigetcsoport 1947-től tartozik Indiához. Az ott élőknek azonban nincs helyük az indiai kasztrendszerben.
Sokáig csak a tengereken cirkáló kalózok beszámolóiból kapott hírt ezekről a népcsoportokról a világ. Pierre Evald megállapítása szerint ma a sentineliek a legelszigeteltebbek és legkevésbé ismertek a világon, számukat ötven–százra becsülik. Azt azonban tudják róluk, hogy egészségtől duzzadó, szép testű emberek voltak, egymás közötti társadalmi kapcsolataikat a gyöngédség jellemezte. Máig rendkívül ellenségesek viszont minden kívülről érkező hatással szemben. Hivatásos néprajzos-antropológus (T. N. Pandit) 1967-ben járt közöttük először, ő írta le hagyományos településeiket és anyagi kultúrájukat (ismerik a tüzet, a dzsungel mélyén kunyhókban laknak, oda is temetkeznek). A „szemet szemért, fogat fogért” elv szerint élő jaravákkal együtt ők álltak ellen a leginkább a külső hatásoknak.
Az andamániak csak a szigeteknél hajótörést szenvedett roncsokból jutottak fémhez, előállítását nem ismerik, ahogy a tűzgyújtás is rejtély maradt számukra (csak újjáéleszteni és őrizni tudják). Az onge és a nagy-andamáni törzs is több ezer évig élt elzártan a világtól, de a brit gyarmatosítás óta rájuk erősebben hatott a civilizáció. Az ongékat tartják a legtisztább negrid típusú embercsoportnak. A nagy-andamániak a XIX. század elején még mintegy nyolcezren voltak, számuk drasztikusan csökkent 1859 óta, amikor a britek valóságos mészárlást rendeztek köztük. Ma egy népességnek tartják őket, holott valamikor tíz önálló törzset képeztek. Valamennyiük természeti forrásait fenyegeti a gátlástalan fakitermelés, amely egyre általánosabb az esőerdőkben. Csak a jaravák földjén, akik mintegy kétszázan vannak, egyharmaddal több fát termelnek ki, mint a megengedett – évente egymillió köbméter helyett l,3 millió köbmétert. A „felesleget” persze illegálisan adják-veszik a területre betolakodók.
Az UNESCO 1999-ben külön programot indított az Andamán-tengeren, a Surin-szigeteken és Thaiföldön élő őshonos népek megmentésére. A munka nemzetközi összefogással elkezdődött, és remélhetően folytatódik – a cunami pusztítása után persze sokkal nehezebb körülmények között. A programon dolgozók nem voltak a térségben, amikor a szökőár végigsöpört a területen, de helyi beszámolók alapján arról tájékoztattak az interneten, hogy ők is azonnal megkezdték a kutatást az eltűntek után, és gyűjtést indítottak a katasztrófa áldozatainak megsegítésére. Arról is tájékoztattak, hogy a Surin-szigeteken élő mokenek hagyományos településeit elsodorta a víz, de az embereket sikerült Samakkheetham templomába menekíteni. A mokenek közül azóta mintegy száznegyvenen már visszatértek a szigetre, hogy megkezdjék az újjáépítést. Ezt a hírt erősítette meg a műemlékvédelem nemzetközi szervezete, az Icomos Srí Lanka-i és thaiföldi szervezete is január 12-i jelentésében.
Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársai, Vargyas Gábor és Borsos Balázs arra hívták fel a figyelmünket, hogy ebben a térségben, amelyet a szakemberek „locus classicusként” tartanak számon, nem ismeretlenek a pusztító erejű ciklonok. Az itt őshonos népek csak úgy maradhattak fenn, ha megtanultak együtt élni a természeti katasztrófákkal. Többségük zsákmányoló életmódja azzal is jár, hogy tudnak olvasni a körülöttük élő állatok viselkedéséből, a különböző természeti jelenségekből. Kultúrájuk elsősorban szellemi kultúra, szájhagyomány útján terjed. Nagyon kevés tárgyat használnak, ha néhány ember életben marad közülük, nagyon rövid időn belül képes újra létrehozni kevéske anyagi javait. A XX. században irtózatos pusztításokat éltek túl. Hogy ezután mi lesz a sorsuk, az most sem csak a természet dolga.