Hajsza

Századunk elűzte a költőket. Vagy sarokba parancsolta.
A kétezer-kétszáz éves hajsza – hogy a költőknek nincs helyük, még a bölcselők inasaiként sem, a köztársaságban – mára kulminált és hozott fura gazdagsággal a hajszolóknak győzelmet, a hajszoltaknak elégtételt: mindenhova pedig keserű termést… – írja Kháron ladikján című esszéregényében Illyés Gyula, és lényegében ugyanekkor veti papírra egyik naplójegyzetében: „Csak azért is, szemben a költő, a mindenkori árral, sőt széllel!”
Azt az örök dilemmát fogalmazza meg, ami a művésznek, nemcsak az általa említett költőnek, minden alkotónak közös dilemmája és – ha szabad ilyen nyakatekerten fogalmaznom – már-már „túlélési stratégiája”. Az önsiratás, a reménytelenség deklarálása, hogy nincs tovább, hogy légüres térben kondul el a dallam és a szó, lobban el a kép. Hogy voltak valaha boldogabb korok, amikor nem föltétlenül a talmiság diadalmaskodott.
Csakhogy, ha figyelmesen megnézzük Illyés sorait, föl kell tűnjék, hogy először „századunkról” beszél, aztán hirtelen visszadátumozza a dilemmát egészen az antik világig, jelezve, itt valami folyamatos küzdelem folyik, hol így, hol úgy, és vannak hajszolók meg hajszoltak, „furán gazdagok”, és olyanok is, akik – Kosztolányival szólva – „akkor aratnak, ha a termésüket elveri a jég”.
Az a seb, melyre Illyés ujja rámutatott, az azóta eltelt időkben nem gyógyult be. Sőt, talán még lobosabbá vált. Hiszen a múlt században – és a Puszták népe írója is múlt század már! – még nem illett harsányan deklarálni, hogy a kultúra szimplán árucikk. Hogy a mindenható piac diktál.
Amerikában – de talán nem csak ott – ma már sanda ideológusok hirdetik, hogy az elitkultúrának befellegzett, éljen és virágozzék a mindenható tömegkultúra. Amiről nekem mindig József Attila szelíd, ám annál figyelemre méltóbb feljegyzése jut eszembe: „Bartókból érthető meg Bach, és nem fordítva…” Hogy hogy jön ez ide? Talán úgy, hogy Bartók művét vizsgálva egyértelműen kiderül, ő a „tömegkultúrából” merített, olyan közös kincsből, mely évszázadok alatt formálódott. Bach sem tett persze mást, csak épp másképp tette ugyanazt, bár az a nagy közös kincs ma már kevésbé szembetűnő, mely az ő művének aranyfedezete.
Nem firtatom, mi a tömegkultúra. Szövevényes világ. Ami viszont fontos: minden megnyilatkozása hátterében felismerhető a javak körforgása, a hajdani „elitkultúra” jelenléte. Ahogy Hamvas Béla írja: nem a városi templom utánozza a falusit, hanem megfordítva. Hozzáteszem, a legújabb textíliák és épületdíszítő ornamentikák mögött világosan felismerhető az előző századforduló legnagyobb festőinek, Picassónak, Kleenek, Kandinszkijnak és Mondriannak a szellemi kezevonása. De még a film nagy mágusai sem lennének tán ugyanazok mondjuk Salvador Dalí, Henry Moore és René Magritte vagy épp Joan Miró boldog vagy épp borzongató látomásai nélkül.
Amiből, ha más nem, az a következtetés – ad abszurdum – csak levonható, hogy ha a ma mindent elözönlő, vagyis piacképesnek mondott tömegkultúra hátteréből egyszer s mindenkorra eltűnne az a bizonyos elitkultúra, előbbi aranyfedezet nélkül maradna. Jó volna hát abban bízni, hogy az az Illyés említette „kétezer-kétszáz éves hajsza” tovább tart. Hogy a jövőben is lesznek nemcsak – a költővel szólva – hajszolók, furán gazdagok, de hajszoltak is, akik háttal a piacnak eltűnődnek azokon a végső kérdéseken, melyek kívül esnek a mindennapi zsibvásár tarka és harsogó forgatagán.