Mondják, elkelne olykor egy-egy visszafogottabb hangvételű írás is, nem kell minden egyes alkalommal – bár jogosan! – a regnáló kormányt szidalmazni. Lehetne írni közelgő tavaszról vagy értekezni a mögöttünk maradt szomorú múltról. Az olvasó fogékony, csak eljusson hozzá a szó, olvasható legyen a gondolat! Írnék most arról, hogy új kutya érkezett a házhoz, nyolchetes magyar vizsla, a Júlia nevet kapta a keresztségben, és az a tulajdonsága, hogy mindent megrág, szétharap, fölfal a közelében; nemrég a televízió távkapcsolóját fogyasztotta el, mindjárt be is jött pe-
chemre a nem kívánt ATV csatorna – hívtam a szerelőt.
A Júlia név onnan, hogy Rómeót nem adhattam az apró szukának, merthogy koloratúr szopránban vonyít hajnalonta, meg a nadrágom szélét is úgy tudja megrágni, ahogyan csak egy Capulet-utód. Elvagyunk. Júlia belépett a családba, és ott mély nyomokat hagyott, mint a szibériai üstökös. (Meg a nadrágomban is.) Júlia amúgy lehet vagy másfél kiló, két számmal nagyobb rá a bőre, mint kellene, és borzasztóan vágyik a szeretetre, mint te vagy én… Így találtunk egymásra. Ahogyan zsák a foltjára. A bolha a kutyára. Júlia és én. Egy furcsa pár.
Bár mindig csak kutyaproblémákról kellene írnom, és nem a világ borzalmairól, akkor jó lenne itt a világ, ölelgetnénk egymást, lapogatnám a kutyus hátát. Sajnos, most rosszabb időket élünk, a lapogatás elmarad, a vizsla ijedten az ágy alá szalad, s ha tehetném, én is. Nehéz időket élünk, sziréna szól odafönn – de visszajövünk. Ígérem, visszajövünk. A télre tavasz jön, előbb-utóbb itt lesz a május, ibolya, gyöngyvirág, meg csók annak, akinek küldted…
(Júlia időközben elment, megette a nadrágomat.)
origo.hu
Budapesti csőd: feljelentés született a Rákosrendező-ügyben
