Köznapló

Január 15., szombat
Jól öltözött, fontos státusú hölgyek és urak gyakran emlegetik újabban a szociális érzékenységet. Többnyire úgy, hogy jelzik, bőviben vannak, ami azt jelenti, hogy mélyen átérzik a szegények sorsát. Átérzésüknek tudományos alapja is van: szinte csak mellékesen elejtik, hogy olvasták és olvassák Szabó Zoltánt, Claude Lévi-Strausst, Studs Terkelt meg persze a maiakat. A szociális érzékenység ma divatos lelkiállapot, amely mindig rohamokban tör ki hordozóiból, mint most, az ázsiai katasztrófa után, de aztán csillapul, majd végleg elmúlik, és semmi nyoma nem marad. Pedig jó volna, ha maradna a hétköznapokra is. Ám ehhez a jól öltözött szociális érzékenységűeknek ismerniük kéne az országot és lakóit. Nem tudják, mint megy az ilyen ismerkedés? Nagyon egyszerű. Tegyenek rövid sétát például egy multinacionális áruházban. Én Dunakeszin jártam.
Hamisság volna, ha azt állítanám, hogy szociológiai céllal mentem oda. Nem. Lépcsős sámlit akartam venni, melyre fölszökkenve a magamfajta alsó középtermetű figura is eléri a könyvespolc tetejét. Sámli sehol, ám az a másfél óra nem telt hiába. Láthattam sok honfitársamat vásárlás közben, lopkodás közben, azt, hogy mint jönnek, és miként távoznak; milyen összefüggés lehet megrakott kosaruk tartalma és öltözködésük között, és mindezt hogyan színezi a magyar nyelv használata. Leginkább mégis az derült ki, amire kétszáz éve rájött Benjamin Franklin, a puritán amerikai: nagyobb kunszt a pénzt jól elkölteni, mint megkeresni.
Először egy sörhasú, kínai melegítős koma keltette fel érdeklődésemet, terebélyes asszonyával érkezett, guruló kosarukban két karton sör s egy rekesz kóla mellett jó öt kiló sertéscomb és két zacskó kocsonyahús várta, hogy sorsa beteljesedjék. Arra gondoltam, mit szól, ha rákérdezek: uram, miért ad ki ennyi pénzt arra, ami önöknek nyilvánvalóan árt? Azt hiszem, elküldött volna oda, ahonnan jöttem, vagy azt válaszolja, amit gyakran hallani (hasban) erősödő Hunniánkban: „Az az enyém, amit megeszek…”
Figyeltem egy darabig az irhás pipiskét, aki anyósként kísérte el lányát és vejét, s tűsarkújában mindig új zsákmánnyal tért vissza kosarukhoz. Hozott műszőr mellényt, akciós körömlakkot, szobapálmát bomba áron, az utóbbit, mert veje szólt, ez minek, cserepestül berakta a csomagolt trappista sajtok közé. Különös figyelmet érdemelt a fickó, akivel többször is összeakadtam: először két sajtos pogácsát rágott el a vásárlótérben, majd belemarkolt a kimérhető mogyoróba, azt ette nagy elánnal, de mert ennyi mindenre megszomjazik az ember, kinyitott egy üveg üdítőt, elkortyolta, majd az üres flakont szemrebbenés nélkül visszarakta a polcra. Nem mintha félteném a céget a tönkremenéstől, de nem biztos, hogy ez a legjobb módja, hogy valaki szeretné kifejezni megvetését a térhódító nemzetközi tőkével szemben. Ha így megy tovább, a tolvaj lopás közben rákacsint majd a mellette állóra, hogy jelezze: ezeknek nem fizetek.
A Szépművészetiben tőlem karnyújtásnyira egy szemüveges értelmiségi figura vett kézbe egy vastag albumot. Lapozta, oldalgott, pár lépést tett a büfé felé, majd berakta a táskájába és kiment. Mondhatja valaki, miért nem kiáltottam tolvajt? A szégyen miatt. Francia és osztrák vendégek álltak mellettem.
Hogy e mentalitás milyen összefüggésben áll az ismert áruházlánc magyar vásárlóinak cipőviseletével, testének szagával és fogainak állapotával, annak taglalása külön fejezet lehetne. Gyakran nézek a tévében filmeket Indiáról, amelyről szokás mifelénk vállveregető hangon szólni – „ó, a derék indusok” –; csak jelzem, hogy ott még a falusi asszonyok viselete is tisztább, gondosabb, nem beszélve a tartásról. Egy indiai asszony, holott a vízért kútra jár, és kézzel őrli a lisztet, melyből kenyerét süti, föld alá süllyedne a szégyentől, ha olyan öltözékben kéne kilépnie a házból, amilyenben sok nő nálunk az áruházakban megjelenik. De mondhatok közelebbi példát: nagyanyám Túrkevén hetvenéves korában is újrafésülte a haját, és szép kendőt kötött, mikor elment a boltba, pedig az csak egy sarokra volt.
Úgyhogy hagyjuk ezt a kívülállást jelző „szociális érzékenységet”. Inkább tegyük fel a kérdést: hová lett a büszkeség, amely fajtatulajdonságunk volt századokon át? Hová a tartás és a tisztesség, melyek átsegítettek sok nehéz korszakon? Miféle népek azok, akik ott rágnak, lopnak, lökdösődnek a multik hangáraiban? Ezek volnának a nagy jövőjű európai magyarok? Rájuk gondolt Petőfi, mikor azt írta: „Még kér a nép, most adjatok neki”? Most? És mit, jó Sándorunk? Lopott pogácsát és sört kartonszám?

Január 16., vasárnap
Országos gyűlést tartottak a szocialisták, és a pártvarrodában átfércelték a Fidesz zászlójáról a magukéra, hogy „munka, család, biztonság”. Ez is bizonyítja, hogy nemcsak kiásni tudják, hanem ha úgy hozza sora, akár el is lopják a csatabárdot. Rossz jel. De van ennél rosszabb is. Szekeres Imre pártalelnök közhírré tette, hogy a szocialisták elnöke és a miniszterelnök elindul, s végigjárja a 176 egyéni választókörzetet. Náluk beindult a gépezet…
Felemelő érzés részt venni egy Wass Albert-szobor avatásán, a 2006-os választás sikeréhez mégsem az a tempó vezet, amely a bronzból árad, s a fejeket a múlt felé fordítja. A sebeket be kell kötözni, nem újra elvakarni, mert győzni csak az tud, aki a jelenben él, és tisztában van azzal, hogy harcolni kell érte. „Carpe diem!” – élj a mának, ajánlotta már Horatius is.

Január 17., hétfő
Semmi érdek nem fűz ahhoz, hogy dicsérjem az Ananda és Lotus Bt. könyvét, már megvettem, sőt néhány barátom megkapja tőlem, különös tekintettel arra, hogy ma kiderült: Irán lerohanását is tervezi Amerika. A kapitalizmus után, ez a könyv címe, és szerzője, az indiai Maheshvarananda olyan jövőt vázol fel, mely azzal biztat, hogy elviselhetővé tehető mindaz, ami bolygónkon ma elviselhetetlen. E jövőkép lényege a „prout”, amely mozaikszó: a Progressive Utilization Theory – a progresszív hasznosítás elméletének kezdőbetűiből rakták össze. Az elméletet 1959-ben dolgozta ki a szintén indiai Sarkar, aki már akkor megjósolta, hogy a gátlástalan haszonszerzésre épülő kapitalista rendszer tönkreteszi majd a kultúrát, a természeti környezetet, világkatasztrófát idéz elő, és egyre közelebb hozza a földi élet megsemmisítésének lehetőségét.
A prout ezzel fordul szembe, mikor kimondja: igenis, meg lehet fordítani a kíméletlen tendenciákat. Ám ehhez az kell, hogy különbséget tegyünk tudás és bölcsesség, civilizáció és kultúra között, egyúttal felismerjük: a természet elvesztette öröknek hitt egyensúlyát, talán ennek valószínű jelei a mind gyakoribb katasztrófák.
Most csak a könyv hatodik fejezetéről szólok, amely a mezőgazdaságot vizsgálja, és abból indul ki, hogy helyes művelés esetén a föld képes eltartani a mai népességet, ám a mostani gyakorlat erre alkalmatlan. A monokultúrákat máig a nagyvállalati agrárgazdálkodás erőlteti, ennek következménye lett a termőföldpusztulás és a gazdák sorozatos csődje. Jól illusztrálja mindezt az Egyesült Államok gazdaságtörténete: 1945 óta az amerikai családi gazdaságok száma egyharmadára csökkent, s ma már csak a népesség egy százaléka foglalkozik földműveléssel.
Erre halad a világ, s ha ez folytatódik, a vidéki kistelepülések jó része elnéptelenedik, a menekülők a nagyvárosok perifériájára kerülnek, és teljes kiszolgáltatottságban kénytelenek élni. Nem véletlenül jelezte Sarkar már rég, hogy az Egyesült Államok társadalmi problémáinak nagy részét az anyaföldtől történt elidegenedés okozta: „A túliparosodás emberre kifejtett káros hatása nemcsak az állampolgárok egyéni, szociális és nemzeti egészségét érinti, hanem felgyorsítja mind az egyéni, mind a kollektív psziché leépülési folyamatát.”
Minthogy a jelenlegi magyar kormány földszagot nem ismerő, íróasztal mögül irányító agrárminisztere a nagyvállalati mezőgazdaság híve, ajánlanám, lapozzon bele a könyvbe, nem árt tudnia, mit támogat.
Sokan lesznek persze, a miniszter úron kívül is, akik azt mondják majd: amiről Maheshvarananda szól, merő utópia – harmadik út nincsen. De van. S ha már itt tartunk, nem árt emlékezni a kereszténység kezdetére. Néhány egyszerű ember hitéből teljesedett ki, s attól fogva más lett a világ. A prout is keletről indult, és kezdetben alig pár híve volt, ezért nem árt elmondani, amit a könyv előszavában György Lajos idéz: „… ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt, akkor abból egy hónap múlva New Yorkban hatalmas vihar támad.”
A prout olyan fogalom, amely biztatást ad, hogy még visszatérhetünk a jó irányba. Ha ma csak maroknyian hisznek benne nálunk, számuk holnap a négyzetére emelkedhet, s ha máshol is ennyien vallják, hogy a bolygó forrásait mindenki jóléte érdekében kell elosztani, holnapután tényleg vihar támadhat New York körül.
A könyvért sokat kellett talpalni, viszont olyan pillangót, amelyet az ember a kabátja hajtókájára tűzhet, a nők pedig beleigazíthatják akár a hajukba, árulnak mindenütt, és hiszem, hogy mostantól több vevő lesz rájuk.

Január 19., szerda
Kétszázötvenmillió forintot fizetett ki a magyar futball egyik szervezete, mert egy tévéközvetítésen nem rakták ki a „jogtulajdonos” reklámját. Pár héttel korábban a Malév első emberének távozása kapcsán emlegettek kétszázmilliós végkielégítést. Mi lesz ebből, ha így megy tovább? Mi lesz, ha a társadalom peremén élők már nem sokáig viselik el, hogy ennyire visszaélnek a joggal, s egy réteg ráülve így szerzett millióira, kiröhögi a sok „élhetetlent”. Akit szemberöhögnek, egy napon azt mondhatja: no, ebből elég! Akkor mi lesz?
Nem jó felé haladunk.