Marx annak idején úgymond a feje tetejéről a talpára állította a hegeli dialektikát. Szép kis mutatvány, azt meghiszem. Így lett a talpon álló denevérek országa hosszú időre kies hazánk. Jómagam a fordítottjával próbálkoztam egyszer, éspedig az antigravitációs kézenállással. Ez is egy emblematikus pillanat a sok közül, melyre némelyek makacsul még mindig emlékeznek. A következőről van szó. Egyik show-jában Friderikusz Sándor felkért, hogy ismételjem meg a szájmandolint. Mondtam neki, repeta nincs, igaz, állítólag ismétlés a tudás anyja, szerintem viszont a Nemtudomka szimpatikusabb, amúgy pedig egyszer volt Budán kutyakomédia, találjunk ki valami újat inkább. Ez az új lett az antigravitációs kézenállás. A forgatókönyv a következő. Sándor kérdezi: na, János, mit hozott nekünk? Mit fog csinálni? Szájmandolin? János: nem, inkább akkor már kézenállok. Sándor: oppá, micsoda rejtett akrobatikai képességek, új oldaláról mutatkozik be? János: hát, valahogy úgy. Tessék. Azzal, mint a magukat túlerőnek megadók szokták, két kar a magasba. Sándor: ez magának kézenállás? János: hol itt a hiba? Ez egy tökéletes antigravitációs kézenállás. Hát igen, a tenyér és a talp, a láb és a fej olykor felcserélhető. Az elemnél sem árt tudni, hogy nála melyik a pozitív és melyik a negatív oldal, alsó fertály, felső fertály. Középérték.
Vajon hány ember fog emlékezni az én 2004. december 31-én bemutatott antigravitációs szilveszteremre? Ez is közhírré, közzé lett téve az egyik bulvárlap hasábjain, igaz, nem közvetítette a kereskedelmi televízió, mint fogja közvetíteni Gáspár Győzike barátom hétköznapjait. Közérdekű információ volt 2004. december 30-án, hogy miképp is fog másnap szilveszterezni Sebeők János. Ő pedig, amint megmondta az újságnak, úgy is szilveszterezett, becsületes ember lévén, mert hát a sajtót sohase szabad becsapni. Ami benne van az újságban, az az életben is benne legyen.
A fordított, antigravitációs szilveszter lényege, hogy vadul kezdődik és szelíden fejeződik be. A normál, a newtoni törvény által uralt, gravitatív szilveszter lágyan kezdődik és ebül végződik. Délelőtt szedelődzködünk, készülgetünk, rákészülünk, ruhák elő, telcsi-csiseri szervezgetés, hogy ki ér rá este, majd hat-hét óra felé: indulás a buliba. Nyolckor már hangulat, szevasz, rég nem látottak, elkívánt barátnők, otthon hagyott gyerekek. Nyolctól tízig a partiszervizek és a háziasszonyok uralkodnak a csipet csapat fölött, tíz óra után viszont már a botcsinálta pezsgőbontók és bármixerek. Akkor mindenki úgy érzi, hogy egy pincér veszett el benne, és közel van Hawaii. Éjfélkor a négy órája még csak épp körvonalazódó hangulat a tetőfokára hág, spontán dalárdák alakulnak, s a Röpülj, páva! mozgalom aranyfácánba megy át. Tülkök, trükkök és petárdák közepette mindez hajnali négy óráig tart, amikor is hívatlan gyászvitézként megjelenik az ünneplők körében egy soha nem gondolt erő: a hajnal. Az újévi hajnal a Csönd herceg fia, olyan, mint a nagy költők fia: kallódó, romantikus nagy senki és semmi, tele tervekkel, de a fajára nézvést abszolúte reménytelen.
Na mármost az én antiszilveszterem lényegében így kezdődött. Kedvenc törzshelyemre már délelőtt lefáradtam, mondván, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, adjuk meg a jókedvnek, ami a jókedvé. Szakmányban voltam vidor, s addig fel nem álltam ám az asztal mellől, míg meg nem valósult az előre kitűzött terv: 2005 forintot elkölteni. Került rövid és fröccs a haverok elé, s a játékautomatába is belekerült pár száz forint. Belém s elém kávé került meg pár korty pezsgő, a kora este viszont már anyámnál ért otthon. Mások ekkor kezdenek megőrülni, én ekkor kezdtem normalizálódni.
Vastörvény nálam egyébként, hogy a szilveszter éjszaka mindig azé, aki a világra hozott, s a nagy éjszakát – minő eredeti emberek is vagyunk – a televízió előtt szoktuk édesanyámmal eltölteni. Felajzottan vártuk minden szilveszterkor a műsort. Hogy milyen lesz a Hofi. A Bilicsi. A Kazal. Valamiféle profán advent volt: várni a szilveszteri műsorra, vagy profán Mikulás előtti állapot. A szilveszteri műsor mint a nagy téli ünnepkörhöz kapcsolt legutolsó Mikulás-csomag. Mit hoz a Télapó? Mit adnak szilveszterre? Mit kapunk szilveszterre? Most viszont alig volt bennünk várakozás, és az első műmájer poénok nyomán váratlan felbuzdulástól indíttatva sutty, elzártuk a televíziót. Úgy éreztük, a tilosban járunk, hisz elvileg nézni kéne. Nem volt ez semmiféle hadüzenet a fogyasztói társadalom ellen, Babitsot se vettük le dafke a polcról, egyszerűen csak beleuntunk valamibe. Inkább beszélgettünk úgymond. Helyette. Mi helyett? Ahelyett, ami folyik.
Valamikor élmény volt a humor. Valamikor a megszokott üzemmódnak a komolyság számított. A humor mind politikai, mind hangulati és stiláris értelemben szabadulási utat jelentett a valóságból. A gerontokrit és jól vasalt valósághoz képest ellenzéki volt és provokatív. Egyfajta közmegengedett és közmegegyezett másként gondolkodást jelentett. Humorban nem ismerek tréfát? Kellér által szabadon Karinthy szelleme lebegett akkor még felettünk. Valamikor egy olyan műsor, mint a Heti hetes vagy a Csao Darwin, csak szilveszterkor kerülhetett volna adásba.
Mr. Chrismas angol úriember gondolt egyszer egy nagyot: miért csak karácsonykor legyen karácsony? Minden napra egy mese, legyen mindennap karácsony. Felállított hát otthon egy örökzöld karácsonyfát, esténként gyertyagyújtás és pár csecsebecse a családtagoknak. Nos, 2004. szilveszter éjszakáján édesanyámmal együtt rádöbbentünk arra, hogy van Mr. Szilveszter is. De nem egy, hanem sok. A köztér, a televízió manapság a Mr. Szilvesztereké. Ma nem oázis vagy provokáció a humor, hanem ma ez az általánosan meghatározó közhangulat. Az ökörködés. A blődli. A határozat a panem et circenses elvéről most lett szó szerint végrehajtva. Csak cirkusz van. A világcirkuszban pedig hovatovább a komoly szó számít ünnepinek, rendkívülinek, provokatívnak. Ha véletlenül elhangzik egy komolyan veendő szó, a röhögéstől mindenki fogja a hasát.
origo.hu
Több tízmilliót csalt ki ismerőseitől egy fiatal férfi
