Megváltó gondolatok

Az élet végső kérdéseivel előbb-utóbb mindenkinek szembesülnie kell, legyen az ember tanár, buszvezető, lelkipásztor vagy miniszterelnök. Ha máskor nem, hát válságos pillanatokban; nagy megrázkódtatások idején vagy egyenesen a halál torkában köszönt ránk a kikerülhetetlen szembenézés. Bizonyára ritkább eset, de úgy látszik, nem lehetetlen, hogy valakinek éppen egy miniszterelnök ünnepi szónoklatának fogalmazása közben jut eszébe feltenni a nagy kérdéseket. Tanácstalanul rágja ceruzáját, majd hirtelen a homlokára csap, és már írja is az első mondatot: mi végett vagyunk a világon?
Bár minden életkornak megvannak a maga sajátos problémái, nem árt minél korábban, már az értelem nyiladozásának idején megértenünk valamit az ember végső rendeltetésének titkából, hogy később újra meg újra végiggondolhassuk az élet értelmét. Ezt a célt szolgálják a különféle katekizmusok, melyeknek — hozzávetőlegesen a XV. századtól kezdve — a megkeresztelt gyermekek vallási oktatásául szolgáló, kérdés-felelet formájában megfogalmazott hittankönyveket nevezzük.
Az persze korántsem biztos, hogy az időben megkezdett hitoktatás magva szárba is szökken valamikor, de e téren a gyors progressus csak a kegyelem ritka pillanataiban adatik meg. Célszerű hát korán elkezdeni a hit alapjaival való ismerkedést, hogy tovább formálódhasson az emberi személyiség. Igaz, sohasem késő. Jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre.
Nem késő az se, ha valaki csak felnőttfejjel találkozik a jó és a rossz, a bűn és a bűnbocsánat, az emberi megváltottság kérdéseivel, rácsodálkozik ezekre, és megpróbál valami válasz után kutatni emlékezetében. A találkozás a fontos. Mi végett vagyunk a világon? Az idősebbek talán még szó szerint tudják a Kis katekizmus válaszát: „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, Őt szeressük, és csak Neki szolgáljunk.” A miniszterelnök beszédírója azonban nem akarta ilyen egyszerűen „lelőni a poént”: „Mi végre vagyunk itt a Földön? Mi a dolgunk? Mire rendelt a Megváltó, a sors milyen utat szabott nekünk?” – sorjázta a költői kérdéseket a budapesti gettó felszabadításának 60. évfordulója alkalmából a Dohány utcai zsinagógában rendezett emlékező istentiszteletre írt beszédének elején az ismeretlen művész.
Talán e gondolatsor is mutatja a korán megkezdett hit- és erkölcstan oktatásának hasznát. Alaposabb ismeretek, pontos fogalmazás híján ugyanis kissé cinikusnak tűnik a zsinagógában említett Megváltó, a hívőknek megidézett „sors” vagy a beszéd többi zavaros és képtelen gondolata. A „gonoszság bűne”, amely „nem bocsánatos”, sőt „nem is kell megbocsátani”, szemben a „gyarlóság bűnével”, ami viszont bocsánatos. Nem különösebben hiteles a hit és erkölcs kérdésében kinyilatkoztatott szocialista miniszterelnöki szózat.
Persze érthető a beszédírók zavara is. Az egész ország számára nyilvánvaló, hogy nagyon fontos eseményen kellett megszólalnia a kormány első emberének. De az utóbbi hónapokban tagadhatatlan tendenciává erősödött az egyházak elleni támadássorozat, és e harcnak a ravasz pénzügyi műveletektől kezdve a sajtókampányig terjedő gazdag eszköztára mégiscsak az istenhit elleni fellépésként összegződött a közéletet figyelő emberek számára.
Bizonyára sokan el is fogadták, hogy a politikának, mint Burány Sándor december 21-én leszögezte, ki kell jönnie a templomokból. Igaz, a zsinagóga nem templom, de a miniszterelnök mégiscsak egy istentiszteleten készült beszédet mondani. És az ország kevésbé tájékozott része talán még úgy vélné, hogy a miniszterelnök pillanatnyilag nem üzletember, hanem politikus, és ha istentiszteleten beszél, akkor nyilván politizál. A beszédírók talán azért akartak örök emberi kérdéseket megfogalmazni, hogy feledtessék a szavak jelentésének nem sokkal korábbi önkényes megváltoztatását.
Politizált? Amennyiben a közösség egészét érintő kérdésben akart állást foglalni, természetesen igen. De hitelesebb lett volna fellépése, ha nagyobb figyelmet fordít beszéde tartalmára is. Így a vélhetőleg jó szándékú gesztusa csupán színjáték benyomását keltette.