MI A MAGYAR?

Szeptember 21.
Soknémű érzelmekkel vala teli nekem e nap. A reggel olvasám az újságból, hogy a tudós társaság nagygyűlése az idénre kitett 200 arany jutalmat nekem ítélte munkámért. Megpirultam, midőn végigmentem a sorokon, s szívem nagyon dobogni érzém. Nem tudnám megnevezni az érzelem nemét, mely oly nagyon elfoga, de nem öröm érzelme volt. Siettem szobámba, hogy senki ne lásson. Talán csak azon leányka érthette s érezhette volna helyzetemet, ki csendes magányban élve, a ragyogás boldogságait nem ismerve, legelőször hallja a szót: szép vagy, leányka. És vajon miért nem örvendek e megtiszteltetésnek? Nem merném senkinek mondani, mert azt kevés tudná megérteni. Ez valóban szép, igen szép s legmerészebb ifjúi álmaim is felülhaladja. De ha literatúránkra gondolok, nem lehet nem reszketni kezeimnek, midőn e koszorú felé nyúlok. Bár ne történt volna rajtam! És azonkívül mennyi ember észrevételeinek leszek kitéve? S mely új élelem ez hivatalbeli elöljáróimnak az engem megvetésre, hátratételre, hogy egy ilyen rangotlan, ily csekély helyen álló, ily nevetlen ember ekként kijelentetik a nemzet tudományos képviselői által? Mely öröm lesz nekik közelebbről megalázhatni engemet! Ó, előre látom, hogy e megtiszteltetést szívem vérével fogom fizetni.
Soká tűnődtem egyedül, s azalatt nehányan zörgettek ajtómon. Talán gratulálni jöttek. Feltűnék előttem literatúránk állapotja is, s most győződém meg tisztán arról, mit soká nem kívántam hinni: hogy valóban nem messze haladtunk még, midőn egy egész esztendő lefolyta alatt az én munkám lehetett legjobb; mely Angliában és Amerikában csupáncsak mindennapi gondolatok könyve lehet. Valóban nem messze haladtunk! S sebes hervadással érzém elfoszlani szép reményeimet, hogy életemben megérhessen literatúránknak képzelt szép szakát. És égeté a nyert koszorú homlokomot. Ily meggyőződésre ezen tárgyról írt egy egész nagy könyv sem hozhatott volna. Szégyellném egy angolnak vagy amerikainak mondani, hogy ennél jobb könyv egy egész év alatt nem teremhetett nálunk.
De micsoda lélekkel fogadjam el hát e summát?
Költhetek-e abból egy krajcárt is pirulás nélkül?
Ily tűnődésimből egy vigasztaló gondolat ragada ki. Midőn néha a gazdagság gondolatja is beszőtte magát álmodozásimba, mely szép alapítványokat tehetnék nagy gazdagsággal. És íme itt az alkalom, mely soha többé nekem meg nem jelen. Meghatározám, hogy e summával egy alapítványt teszek, s ezt a társaság tőkéihez ajánlom örökös alapítványképpen. S már most könnyebben lélegzettem, kimentem az utcára, hol annyiféle gratulációt kelle elfogadnom. És neheztelés nélkül szenvedék némely kíméletlen kérdéseket is e szép summának hová és miként léendő fordításáról.

Szeptember 29.
Hallom, sokan bolondnak neveznek, hogy a nyert 200 aranyból fundatiót csinálék. Hogy szegény létemre így ellököm magamtól a segedelmet. Ily konyhalelkűek észrevétele nem búsít. Restellem magyarázni nekik a dolgot. Hanem ha a társaság maga nem találná elfogadni fundatiómat, már ez nagyon fájna, ez megalázná érzésemet.

Október 5.
Vettem az új titoknok, Schedel levelét. […] Azt írja, hogy új hivatala kezdetén e jó ómenű levelem meglepte, s könnyezett olvasása alatt. Engem is nagyon megérzékenyíte levele. A megelégedés érzelmének ezen nemét soha nem ismertem. Szívem dobogott, könny ragyogott szememben, nagy léptekkel jártam szobámban, gondolat és érzelem, a szív és ész minden munkálatja egy repeső öröm áradozása volt nekem. Úgy tetszett, mintha minden bűneim megbocsáttattak volna, mert a hazának tehetém e kevés áldozatot tettlegesen. S mely nyugalmat sugároztat jövendőmre e tettem emléke!
E sóhajtás, e könny, e pillanat ezer procentekkel visszafizeté nekem e kevés tőkét. Be boldogító az öröm sóhajtása s öröm könnye! Be boldog, ki adhat, ajándékozhat! Mennyi tiszta örömet szerezhet magának a gazdag!
Bölöni Farkas Sándor: Naplótöredék (1835–36)