(milyen a horgászszerencse…)

Én nem tudom, a halfogás pusztán szerencse dolga-e. Tény, hogy a magyar nyelv rutinszerűen használja a horgászszerencse kifejezést, az is ténynek látszik, hogy vannak különösen szerencsés (és peches) horgászok, de ha az ember részt vesz egy halfogó versenyen, rá kell döbbennie: a tudás, a felkészültség nagyobb szerepet játszik ebben a hobbisportban, mint a mázli.
A világon az emberek két-három százaléka horgászik rendszeresen, a többi pedig sehogy sem érti, mi ebben a jó.
A horgászat lényege a titok. Mondok erre egy példát. Valamikor ifjúkoromban riporterként bejártam az egész országot. Szép folyókat láttam, erre-arra, vágyódtam is kipróbálni, van-e hal bennük, de csak harmincesztendős koromban jutottam el odáig, hogy kiváltsam a horgászengedélyt. Attól kezdve viszont vidéki útjaimat igyekeztem úgy irányítani, hogy eljussak valamely vízpartra, s munkám végeztével bevessem horgaimat. A Magyar Nemzet sofőrjei szívesen jöttek velem, mert egyik botomat mindig megkapták használatra, és szívósan élt bennük a remény, hogy egyszer a horgukra akad valami. Így történt aztán, hogy egy alkalommal a Mosoni-Dunánál egy csodálatos és titokzatos vízfelületet fedeztem fel, amelynek láttán izgalom fogott el. Valószínűleg írtam már erről, de hadd mondjam el most is, ez volt horgászlétem legnagyobb blamája. Fél órája dobáltam már villantóval a gyönyörű, rejtélyes vizet, amikor megállt mellettem egy gumicsizmás ember, és azt kérdezte: „No, van itt hal?” Mondtam, hogy eddig nem volt halhoz szerencsém, bár csodálatosnak látszik ez a víz. „Csak azért kérdem – mondta a gumicsizmás –, mert az áradás alig másfél órája öntötte el itt a betonutat, én épp oda megyek ni, a tanyára” – mutatott a törzsek között megvillanó piros tetőre. Azzal belegázolt a titkokkal teli vízbe, ami éppen a bokájáig ért. „További sok szerencsét” – mondta, és vigyorgott.
Ennyit a titokról.
Minden horgász álma a nagy fogás. Én kezdőkoromban olyan elvetemült voltam, hogy megpróbáltam halat fogni az Erzsébet híd táján, a szennyvízbefolyó közelében. Egy alkalommal káprázatos kapásom volt a sodró vízben, bevágtam, s valami hatalmas, eleven erő kezdett rángatni. Fél óráig tartott a küzdelem, mikorra is sikerült partra vonszolnom egy méretes nejlonzacskót. Próbálják ki: a sodródó zacskó pontosan úgy viselkedik fárasztás közben, mint egy kapitális harcsa. Ugyanitt egyszer fogtam egy szép domolygót. A szájába nyúltam a horogért, amikor is garatfogaival ráharapott a nagyujjamra. Csak úgy fröcskölt a vér. Mivel tudtam, hogy a domolygóharapás mérgező lehet, a szomszédomban pecázó sporihoz fordulva kértem tanácsot. „Pipilje le az ujját – mondta –, az fertőtlenít.” Volt vagy harminc-negyven nézője a sterilizáló műveletnek.
1970-ben a nászutamra, Visegrádra is magammal vittem egy szerény kis horgászbotot. Tapintatból azonban a kiemelő szákot otthon hagytam. Egy délelőtt lesurrantam a Duna-partra, s legnagyobb meghökkenésemre villantómra egyre-másra kaptak rá a kapitális csukák. Életemben ilyen szerencsém nem volt. Öt-hat kilós halakat vonszoltam partközelbe, néha rájuk is vetődtem, de kiemelő szák híján elment valamennyi. Végül egy harminc centiset sikerült partra húznom. Megsütöttük és megettük. Olyan íze volt, mint a naftalinnak.
Hogy e kezdeti kalandok lehiggasztottak-e, én nem tudom…

(Utóirat. A múlt szombaton közölt írásomban rosszul emlékeztem Zsolt Róbert könyvének címére, amely helyesen: Labdarúgók, sportolók.)