Nem zsákutca a zsákfalu

Legéndre érkezni kalandos vállalkozás. Hétfő reggel vágtam neki, úgy hittem, annyiból áll, hogy beülök a kocsiba, és ott majd kiszállok. Nem. A jeges úton kátyúkat kerülgetve csepp híján az árokba csúsztam. Ennek oka némi gavalléria is: Ősagárd előtt egy kanyarban riadt fiatalaszszony állt a padkán, ő fönn, a kocsija lenn három méter mélyen. Ilyenkor az ember segíteni akar, tehát fékez, ám kiderül, a téli gumi csupán dísz, az autó kedvére iringál, s örülhettem, hogy arasszal az árok előtt megállt.
De Nógrádban nem csak az utak rosszak. Rossz a föld, rossz áron veszik a málnát, rossz a közigazgatás. Legénd ráadásul zsákfalu, ez csupa olyan tétel, amit az ember aláhúz és összead, mielőtt beírja noteszába az első mondatot: „Itt hősök élnek.” Ennek az olcsó megállapításnak van magyarázata. Sokszor láttam, hogy ilyen helyen dupla energiát követel az élet, s nemcsak az ambíciók égnek el hamar, de az ott élők maguk is.
Az a baj, hogy Magyarországon a tegnapi tapasztalatok ma semmit se érnek, tehát nemcsak a messziről jött ember téved, azok is, akik ott tanyáznak századok óta, s azt hiszik, őket nem érheti meglepetés.
Éri, de még mennyi! Legénd ékes példa rá.
Mielőtt elmondanám, miért, nézzük meg, miféle falu ez.

Arról szóltam, hogy Nógrádban van, arról nem, hogy kevesen lakják: 532 ember, feleannyi, mint a hetvenes évek elején. Az előző rendszer nagy bűne, hogy összevonták az iskolákat. Attól fogva a falvakból menekülnek az emberek… Czmorek László mondja ezt, pedig rá nem pászol, hogy ellensége volna a Kádár-rendszernek. Volt a pártnál és a tanácsnál is titkár, elvégezte a tanácsakadémiát, Tarjánban statisztikát, Gyarmaton munkásmozgalom-történetet tanult, az ilyen inkább oszlopa egy kornak, mégis az jut eszembe, mikor hallgatom: ha egy párttitkárt ennyi igába fogtak, könnyen lehet, hogy nekik rosszabb volt, mint nekem…
Előszobájában persze látni a kivételezettség nyomait: a vadásztrófeák elvtársi hangulatot idéznek, friss téli hajnalon gyors stampedli, nem sokkal később lövések, majd egy őz fájdalmas tekintete… De ez a múlt, és mi a jelent firtatjuk, bár fölöttébb furcsa, hogy nem áll egymástól távol a kettő. Sőt… Czmorek László, mint faluszerte hallani, a maga módján ma is irányítja Legéndet. Tagja az önkormányzatnak, s ha szavazáskor emeli a kezét, és azt mondja: igen, a többség szintén fölemeli, ha viszont ingatja a fejét, jelezve: ó, nem, akkor általános fejingatás kezdődik, és a polgármester tehet, amit akar, az ülésen az ingó fejek döntenek.
Mégis téved, aki azt hiszi, mindent meghatároz, hogy a testület többsége megy Czmorek után. A falu dolgairól, ami lehetőségeit meg a jövőt illeti, hollandok határoznak, s Legénd inkább része ma Németalföldnek, mint a Magyar Köztársaságnak – ezt olvasva sok honfi bizonnyal az asztalra csap, de kérem, várjanak még, van néhány fontos részlet, majd ha elmondtam őket, utána csapkodjanak.

A falu nacionáléjából az elején kihagytam egy s mást. Például azt, hogy ez tót falu. Senki se horkanjon fel, az ellenhonfiak főleg ne: hisz maguk a legéndiek mondják így, meg ott van Mikszáth, nem véletlenül nevezte jó atyafiait így a szép novellákban. Egyébként se ragadjunk le egyetlen jelzőnél, a nemzetiségi ügy többet érdemel. Hogy jobban lássuk, mi a dolog veleje, pár mondat erejéig visszatérünk Czmorek Lászlóhoz. Ő annak idején jogos öntudatból Pestre, szlovák iskolába íratta két lányát. Ott érettségiztek, az egyik magyar–szlovák szakra ment az egyetemen, a másik nemzetiségi óvónőképzőbe Szarvason, sínen volt minden álom. Mi lett mégis a szlovák stúdiumok vége? Jött két jóképű ifjú, derékon kapta a lányokat, és meg se álltak a színmagyar Kiskunhalasig. Így tolta félre a szerelem a messziből ívelő családi múltat. Lett állás, lett lakás is, lettek szép gyerekek, csak a szlovák nyelv maradt le valahol.
Ezért mondom a honfiak felé fordulva ismét, nincs ok gyászra, ha egy magyar lány Erdélyben visszanevet a fess román legényre: az élet élni akar, s a szerelem nem ismer határokat. Se országhatárokat, se etnikai gyepűt… Persze van itt még valami, nem volna jó megfeledkezni róla.
A festő Szalatnyai Szepitől, Ady Dénes Zsukájának utolsó férjétől tudom, hogy az első háború előtti békeidőben majd minden felvidéki magyar családban tudták az úgynevezett keleti tót nyelvet, kivéve a Pestről jövő bornírt hivatalnokokat: azt hiszem, néhány trianoni bekezdést miattuk fogalmaztak kőkeményre. Kérdezem, közéletünk élcsapatából hányan tudnak erről? De jogos kérdés volna az is, hány középiskolában mondja el a történelemtanár a Benes-dekrétumok lényegét? Ismételgetem mióta, hogy tudatlansággal nem jutunk semmire, márpedig újraéledni látszik, amit anyámtól hallottam gyerekként: Vakulj, magyar, ne láss, tót!

Amit nálunk úgy neveznek: nemzetiségi politika, nagyjából és egészében álság. Hogy ez milyen következménnyel jár? Egyfelől rengeteg kidobott pénzzel. Az csak az apraja, hogy Legénd polgármesterének asztalán ott a magyarországi szlovák lap, a Narodné Noviny, és nem ért belőle egy szót sem, ahogy más se igen, ha innen van a hetvenen. Nagyobb baj, hogy a családok múltjával a falu története is kopik, szétszéledt lakóit az ősök élete alig érdekli már. A volt jegyző tart nyilván néhány évszámot és nevet, rajta kívül senki. Az ilyen máshol a tanárok kenyere, ám azoknak itt már nem jut egy sercli sem: 1972 után gallyra ment az iskola.
Akkor még 12 tanár és 134 gyerek koptatta a küszöböt, ma se tanár, se diák, az iskola tavaly becsukott. Jobb így, vélik az okosok, egy legéndi gyerek évi egymillióba került, s bár utoljára már csak tizenöten voltak, az is tizenötmillió. Nem tudom, mint van ez máshol, tudja-e például egy olasz vagy egy német szülő, gyermekének tanítása mekkora „áldozat” az ország részéről – én csak azt tudom, hogy ami nálunk folyik oktatás címén, beteg dolog. Próbáltam kideríteni, miért nem választották újra két éve az iskolaigazgatót, de láttam portáját, s az mindent megmagyarázott: azt hittem, a helyi MÉH-telep van ott. Ahol ilyen szellemű az irányítás, guberáláshoz hasonló lehetett a tanítás is, akkor meg minek?

A szlovákoknak az öntudatuk fogy, a cigányoknak a számuk, s hogy az említett álnemzetiségesdi árnyat vet az utóbbiakra is. Legénd 1996. március 15-én a Mai Nap címlapjára került. Nem akarom bántani a bulváros kollégát, nehéz kenyér az övé, de sose lesz könnyebb, ha akut csőlátását nem vizsgája meg szemorvos. „Oláhékat exportálták” – ezt a címet biggyesztette írása fölé, ám arról egy szót se szólt, hogy az Oláh család késsel hadonászó, összeférhetetlen népség. Ha ezt valaki nem meri leírni, mert ma divat a pozitív diszkrimináció, gyönge jellem, az a nyikli-nyakli fajta, aki sose találja a bukszát, mikor közös muri után fizetni kell a kocsmában.
A történet annyi, hogy az Oláh és a Rafael család örök háborúságban élt, s ennek árnyékában a falu lakói szinte rettegtek. Hogy vége legyen a családok háborújának, a régi jegyző elmondása szerint az önkormányzat vett Oláhéknak egy házat Heves megyében. Rokonaik laktak Átányban, a béke 200 ezerbe került, ám attól fogva ki lehetett menni a határba.
A címlapsztorit kerekre csiszolták az évek, csak egy baj van: nem az önkormányzat vette a házat, hanem egy bizonyos Takács László. Árát zsebből fizette ki, azt mondja, megért neki annyit a csend és a béke.

No, most jött el az ideje, hogy szóljunk a hollandokról.
Takács László volt köztük az első, aki megjelent Legénden, igaz, hogy ő magyar, bár ezen nagyot igazított az ötvenhatos forradalom. Akkor hagyta el szüleivel az országot, Hollandia lett az otthonuk, ahol a kilencvennégy éves mama most is él. Így maradt volna ez, ki tudja, meddig, ám a korábbi hazát újra megrázta a történelem.
A férfi nyaranta hazajárt holland feleségével és a négy gyerekkel, de a visszatérésre csak ’89-ben gondolt. Akkor döntött úgy, hogy vesz egy házat valahol vidéken, de hogy merre, fogalma se volt. Azt remélte, talál majd egy kedves kúriát, de mindenütt csak olyanra lelt, amit tönkretettek a téeszek. Egyikben galvánüzemet talált, a másikban csirkék ezreit. Már lemondott róla, mikor a hirdetőújságban látott valamit. Beült a kocsiba, megnézte a térképen, merre van Legénd, aztán kiszállt a Káldy-kúria előtt. A látvány riasztó volt. A tető beroskadva, a boltíves pince vízben állt, a nyolcvanöt centis falakon kívül semmi nem volt használható. Nézte, töprengett, aztán vett egy mély lélegzetet, és szólt az eladónak, hogy rendben, majd márkában kifizette a romkupac árát.
Talán nem érdektelen, ha eláruljuk, hogy a csepp falunak három kúriája, egy kastélya és két temploma van. Negyvenöt előtt a kastély egy ügyes zsidó kereskedőé volt, Schrekker Izidoré. Gazdálkodott, malmai voltak, aztán az iskola költözött bele, s mikor kilökdösték belőle a gyerekeket, árulni kezdte az önkormányzat. Ám a legéndi testület, ellentétben a régi tulajdonossal, nem ügyes kereskedő. 52 milliót kér az üres épületért, de ennyit senki nem akar adni érte. De hogy szó essék a többiekről is, Hirschék és Schwarzék a háború előtt szintén gazdálkodtak; az előbbiek kúriájába került a tanács, majd a polgármesteri hivatal, az utóbbiaké volt a Káldy-kúria: Takács László az utolsó tulajdonostól, Wachsler Tamástól vette meg, akinek fia az Antall-kormány idején államtitkárságig vitte.

Betyár munka volt rendbe hozni a rossz kúriát, ám ez a legéndiek javára vált: Takács László hat hónapig húsz embert foglalkoztatott, s akik tegnap még azt olvasták a vezércikkben, hogy nincs mocskosabb valami a profitnál, hirtelen egy holland-magyar tőkésnél kaptak munkát. Az ilyen együttműködés során persze megered a nyelv, és egy nap azzal állt elő valaki, hogy jelöltesse magát polgármesternek. Miért éppen én? – ez volt Takács kérdése, a válasz meg az, ha ő nem jelentkezik, minden marad a régiben.
Kilencven nyarán történt ez, tiszta sor, hogy feliratkozott Czmorek László is, kacagva mondta holland-magyar riválisának, úgyis én nyerek. Nem ő nyert, s ezt nem emésztette meg azóta se. Fölemlegeti, hogy kihívójának személyi igazolványa nem készült el a választás napjára, ergo nem lett volna szabad indulnia. Takács mosolyog ezen, és mert megáldotta a sors az eredményes megalkuvás művészetének ritka képességével, már a győzelem napján kérte riválisát, a korábbi párttitkárt, legyen mellette a jegyző. Tudta, hogy semmire nem jut helyismeret nélkül, ketten viszont elboldogulnak.
Jól elboldogultak.
Négy év alatt lett a falunak vezetékes vize, telefonja, bekötötték a gázt, Takácsnak ennyi elég volt. Meghalt a felesége, vállalkozásaira kevés idő jutott, kérdezte az embereket, volna-e alkalmas utód. Szavlik Zoli lenne jó, mondták. Rendben, akkor legyen Szavlik. A jelöltet angolra taníttatta, kivitte Hollandiába, lássa, hogy csinálják ezt Európa másik felén. Szavlik épp kezdett beleformálódni a polgármesteri székbe, mikor összekapott a tegnapi jegyzővel és azelőtti tanácstitkárral, s ma újra Czmorek dirigál, de ezt már mondtam.

Azt viszont még nem, hogy Takácsot újabb hollandok követték, igaziak: barátok voltak, kollégák, ismerősök, nyújtogatták a nyakukat, miféle hely ez a Legénd. Közülük már tíznek van háza, s négy család a falu állandó lakója. Hogy mit szeretnek ezen a szegény vidéken?
Takács szerint azt, amit a magyarok nem sokra becsülnek, vagy alig vesznek észre. Az új telepeseknek tetszik, hogy a rossz utak miatt erre nincs nagy forgalom, és ha nincs, akkor jó a levegő. Fontosnak érzik, hogy az időjárás remek, gyönyörű évszakok követik egymást: náluk Hollandiában folyton esik az eső. Nagyra értékelik a szabadságot. Itt öröm lóra ülni, mert vágtázhatnak mámorosan, amerre a szem ellát. Náluk odahaza minden szabályozva van, mert túl sok az ember, és csak így férnek el, ám egy idő után ez nagyon zavaró. Van még egy ok, erről nem szívesen beszélnek: ez pedig a félelem. Sok a bevándorló, legtöbbje Afrikából és Ázsiából érkezik, a közbiztonság romlik.
Visszatérve Takács Lászlóra, azóta több házat is vett, felújította őket, és eladta érdeklődő hollandoknak. Van földje is 150 hektár, vannak lovai, ám legnagyobb kincse ifjú felesége – Legéndről vette.
A faluban ez a házasság adja máig a legtöbb témát, s ne kerteljünk, aki beszél róla, csaknem mind irigyen szól, pedig a fiatalasszony, aki azóta két gyermeket szült urának, kedves jelenség. Csak hát a pénz, meg az, hogy tegnap még a kocsma melletti sátortetősben lakott, ma meg a szép kúriában, ezt nem emészti meg a falu. Huszonhét év korkülönbség van köztük, sziszegte a fülembe valaki, s éreztem a sziszegés hőfokát: csaknem égetett.
De hát miért van, hogy nálunk az idegennek megbocsátják a jómódot, azt, hogy nyelveket tud, bejárta a fél világot, vastag bankszámlája van és rengeteg ötlete, melyekkel segíti a falut, de azt nem viselik el, ha valaki közülük lesz boldog, és épp ezek révén…
Itt mindig a távolból jövők írtak történelmet, hol a messziből idetévedt magyarok, mint Prónay, hol a XVIII. században idetelepített tótok, mint Czmorek, majd a messziből kastélyt vásárló zsidók, mint Schrekker és Hirsch, most itt vannak a hollandok – a közelben lévők mégis egymásra irigyek. Miért? Honnan ez a mentalitás?
A szegénységből, barátaim. Mert akinek családja itt élte le utolsó hatvan évét, kevés jóban részesült. Senki nem adott neki tanácsot se tegnap, se ma, mint tehetné jobbá az életét, s akiktől megváltást várt, mindig becsapták, mint a szláv testvérek, az oroszok, akik azzal mutatkoztak be, hogy leteperték a nőket. A felszabadítók hátáról nyakukba ült kommunisták se voltak különbek. Ők is ígérték a jobb világot, s mi lett belőle? Kiürült a falu, megroppant az emberek hite. Aki maradt, téeszbe kényszerült, aki nem, buszra szállt hajnalban, s ingázott, hogy eljusson a gyárba. És a jövő nemzedéknek se állt a zászló: a gyerekek buszon rázódtak reggelente, hogy beérjenek nyolcra a távoli iskolákba.
Egy legéndi a nagyapját emlegette, aki gépészkovács volt Világospusztán. Vallotta, hogy soha sehol nem élt olyan jómódban és biztonságban, mint a Prónay-birtokon. Jó kommenciót kapott, állatai voltak, de fontosabb volt mindnél, hogy munkájáért megbecsülték. Jött a néphatalom, vele a Prónayaknál sokszorta gőgösebb senkijankók. A méregháznak nevezett legéndi tanyán a téeszvezérkar tartott dáridókat, talán azért ott, kívül a falun, hogy senki ne lássa, hogy dőzsölnek az új hatalmasok.

A tanya rossz emlékű múltjára egy holland vetett fátylat: megvásárolta, vett hozzá másfél száz hektár földet is, ötre szelídgesztenyét és tölgyet telepített, negyvenre meg tavasszal üdülőfalut épít. Harminc házat akart felhúzni Cees Slager, de az üzlet pang, húszra redukálta. Augusztus végéig a falu szélétől kiépíti az utat, a vizet, a gázt, a csatornát, s hogy mekkora az érdeklődés, Pere Gáborné, a cég magyar ügyintézője azzal illusztrálja, hog