Rajongók és kétkedők

Európai szempontból a hét legnagyobb eseménye kétségtelenül az volt, hogy az Európai Parlament nagy többséggel – a leadott voksok közel háromnegyedével – jóváhagyta az európai alkotmányt. Habár e jóváhagyásnak csak szimbolikus jelentősége van, mert ténylegesen az egyes országoknak kell ratifikálni az alapszerződést, arra azonban alkalmas, hogy – különösen azokban az országokban, amelyekben az alkotmányról népszavazást tartanak – befolyásolja a közvéleményt. Az igen melletti voksok nagy többsége érthető, hiszen az alkotmány a mai európai főáramlat véleményét tartalmazza. Ezen nem az európai közvéleményt kell érteni, amely jórészt semmit sem tud az alkotmány tartalmáról, lehetséges pozitív és negatív hatásairól, hanem az európai üzleti elitet és az ő vélt vagy valós érdekeiket kiszolgáló politikusokat.
Az alkotmányról a parlamentnek írott jelentés két szerzője, a brit szocialista Richard Corbett és a spanyol középjobb Inigo Mendez de Vigo a szokásos jobb-bal ellentéteket félretéve egyöntetűen elfogadásra ajánlotta az alkotmányt. „Egy megosztott Európában ez az alkotmány a béke garanciája”, mondotta de Vigo, míg Corbett azt hangsúlyozta, hogy az alkotmány „a legdemokratikusabb nemzetközi konstrukció, ami csak a világon létezik”. Erről más volt a véleménye annak a mintegy százharminc európai képviselőnek, aki a szavazás megkezdése előtt olyan táblácskákat mutatott fel, hogy „nem az én nevemben” vagy „ez az alkotmány Európa halálát jelenti”. A parlament elnöke, a spanyol szocialista Josep Borrell Fontelles alig tudta őket rávenni, hogy tegyék végre le tábláikat, hogy a szavazás megkezdődhessen. A szavazáson jó tanulónak – Málta kivételével – elsősorban az újonnan csatlakozott kis országok bizonyultak, az észtek, lettek, szlovénok teljesítménye százszázalékos volt (az igen mellett) és Magyarország is csak azért maradt el ettől mert – legalábbis az Euobserver internetes újság kimutatása szerint – két szocialista képviselő nem vett részt a szavazáson. A legszkeptikusabbaknak is az újonnan csatlakozók mutatkoztak, és e tekintetben Csehország vitte el a pálmát: képviselőinek közel kétharmada az alkotmány ellen szavazott, kivéve a szocialistákat. Lengyelország viszont az igen szavazatok legkisebb arányával lett az első, képviselőik alig több mint egynegyede támogatta az alkotmányt, a többi nemmel szavazott vagy tartózkodott. A régi tagországok esetében legkevésbé lelkesnek a britek, a finnek és a svédek bizonyultak. A brit képviselők több mint a fele az alkotmány ellen szavazott és csak egyharmaduk mondott rá igent. Ha ez az arány az alkotmányról tartandó brit népszavazás eredményét tekintve is iránymutatónak tekinthető, akkor már most el lehet gondolkodni egy újabb konvent összehívásának lehetőségéről.
Pártcsoportokat tekintve az alkotmány legfőbb támaszának a szocialisták és a liberálisok tekinthetők, közülük mindössze hárman mondtak nemet. A kereszténydemokrata–néppártiak esetében a harmincnégy nem szavazat főleg a csehektől és a britektől származik. A hajdani diákvezér, Daniel Cohn- Bendit zöld–liberálisai is túlnyomórészt támogatták az alkotmányt. Legeuroszkeptikusabbnak a Függetlenség és Demokrácia csoport, valamint az Egyesült Baloldal–Északi Zöldek csoport bizonyult, ahol minden jelen lévő képviselő az alkotmány ellen szavazott.
A nem szavazatok végül is mindössze húsz százalékot tettek ki, ám a parlamenti jelentést író Richard Corbettnek ez is túl sok volt, aki nem érti, hogy az euroszkeptikusok miért akadékoskodnak: „Ha az alkotmányt végül nem fogják elfogadni néhány év keserű perlekedés áll előttünk, míg a kibővített unió új struktúráját kialakítjuk” – mondotta. Kérdés azonban, hogy nem érne-e meg néhány év vitát, hogy az alkotmány ne csak az üzleti és politikai elit, hanem az európai nemzetek értékrendjét is tükrözze?