Két dolog miatt ugranak fel éjjel a fekhelyükről az indonéziai Banda Aceh város közelében dolgozó magyar orvosok: ha földrengés van, és ha esik az eső. Előbbi szinte minden éjszaka megmozgatja a gyékényeket (lehet, hogy nappal is mozog a föld, de azt nehezebb észlelni), az utóbbi miatt pedig azért kell felkelni, mert a háztetőről lezúduló víz alatti mosakodás az egyetlen mód a tisztálkodásra. A Pango Raja nevezetű erdei településen ugyanis csak talajvíz folyik a mecset melletti lábmosóból, és ez veszélyes lehet az érzékeny, sebes bőrre. A zseniális megoldást a második nap délutánján fedezte fel egy kreatív orvos, s csakhamar mindenki ott állt az esővíz alatt – másnap már jelezte a falu elöljárója, hogy nem illik nyilvános helyen meztelenkedni (itt ez fürdőnadrágban és – nők esetében – pólóban való zuhanyozást jelent), ezért maradt az éjszakai tisztálkodás. Zuhanyozni pedig muszáj, hiszen nappal legalább harmincöt fok van árnyékban, a portugál tábori kórház ponyvája alatt pedig akár ötven fok is lehet, százszázalékos páratartalom mellett.
Szerda estétől megduplázták az őrséget a magyarok (és az összes külföldi) körül, így rájuk már tíz fegyveres vigyáz. Őr áll a hálóhelyül szolgáló régi iskola előtt, de jut strázsa a kórházhoz és az odavezető utak bejáratához is. Kíséret nélkül már nem illik mozogni a szabadban, este hat után pedig sehogyan sem – az éjjeli ügyeletre igyekvő váltást is be kell, be kellene jelenteni a parancsnoknak. A miérteket firtató kérdésekre nincs válasz, a tolmácsok – bár tudják az okokat – csak annyit mondanak: aggodalomra nincs ok, csak mindenki tartsa be a biztonsági előírásokat. A hírek szerint a menekült- és sebesültáradattal szeparatisták szivárogtak be a városba, s a titkosszolgálat attól tart, hogy a fundamentalista muzulmán harcosok megdézsmálhatják a segélycsomagokat, vagy esetleg bánthatják a külföldieket.
A magyar orvosok nem érzik magukat veszélyben. Teszik a dolgukat – az elmúlt napokban például egy kamasz lány életét sikerült megmenteniük. A szingapúri orvosoktól megörökölt rendelőbe ugyanis súlyos tüdőgyulladásban szenvedő gyereket hoztak a szülei. A lányt a cunami sodorta el, akkor került szennyezett víz a tüdejébe. Sürgős ellátásra szorult, de a szülők nem akarták kórházba vinni. Juhász Ágnes, a Baptista Szeretetszolgálat önkéntes orvosa két napig próbálta meggyőzni a szülőket, amikor kiderült, hogy azért nem viszik a helyi egészségügyi intézménybe, mert egyetlen rúpiájuk sincs, nem tudnák kifizetni a számlát. Ekkor gyors SMS-váltás következett a rendelő és a portugál tábori kórházban dolgozó aneszteziológus orvos, Boga Adrienn között, aki autót szerzett és befektette a kislányt, aki már jól van, az infúziók és az erős antibiotikumos kezelés megtette a hatását.
A magyarok hamar megszokták az európai ember számára pokolinak számító körülményeket. Bessenyei Péter ápoló, keresőszolgálati szakember kifejezetten örül a „nyolcszáz négyzetméteres fürdőszobának”, arról nem is beszélve, hogy bármikor ihatnak palackozott vizet, és legalább ötféle konzervet ehetnek vacsorára. Néhány éve Indiában katonai ellenőrző pontokon kellett vízért könyörögniük. Kétdecis zacskókból „zuhanyoztak”, amikor volt fölösleg.
Rendkívül tiszteletre méltó, amit ez a tizenöt tagú társaság vállalt. Egyébként jó körülmények között élő emberek jöttek ki, most földön fekszenek, esténként kézzel mossák ki az átizzadt ruhát, mely sohasem szárad meg a pára miatt. Önkéntesek, vagyis nem kapnak fizetést a munkájukért, sőt a repülőjegyet a szeretetszolgálat intézte ugyan, de az élelmiszer egy részét és sok egyéb költséget maguk fizettek ki, ráadásul a saját orvosi eszközeiket hozták. Legjobban a hideg ital hiányzik, mert errefelé igen kevés a hűtőszekrény. A televízió és a napilapok hiánya már senkinek sem tűnik fel, a pottyantós vécét pedig meg lehet szokni, a gekkók a falon pedig egészen szórakoztatóak. Kenyeret egyszer már tudtak vásárolni, van banán és licsi, a neszkávékészlet pedig kitart a hazaindulásig.
A csoport pénteken délután indult Acehből Jakartába, hogy egy kiadósat zuhanyozva és ágyban aludva aztán vasárnap reggel nekivágjanak a több mint húszórás Jakarta–Szingapúr–Frankfurt–Budapest repülőútnak.
Gyurkó Gábornak ez a tizenharmadik missziója, de ez nem meglepő annak a fényében, hogy civilben is főállású mentésoktató. Feleséget is egy katasztrófa során talált magának: Debreceni Katalin mentőorvossal 1999 januárjában a kolumbiai mentésen ismerkedett meg. Most mindketten eljöttek a katasztrófa áldozatain segíteni, otthon hagyva két kisgyermeküket.
Az nem elég, hogy te vagy a világ legjobb orvosa vagy mentőtisztje – összegzik az eddigi mentések tapasztalatait –, legalább annyira fontos a széles körű tapasztalat, és nem árt némi szerencse is. Egy misszió során rengeteg helyen lehet hibát elkövetni, de az úton előforduló helyzetek döntő többségére fel lehet és fel is kell készülni. Soha nem a szándékkal van a baj, hiszen mindeki segíteni akar, de ez nem elég: tudni kell krízishelyzetekben jól dönteni. Kockázatot csak rendkívüli esetben, a lehetséges következmények pontos felmérésével szabad vállalni. A mentésre induló csapatokban szintetizálni tudó orvosokra, nem pedig speciális szakemberekre van szükség, hiszen katasztrófahelyzetben nem a maximumra, hanem az adott helyzetben legjobbnak tűnő megoldásra kell törekedni.
A házaspár az út előtt személyes kapcsolataiknak köszönhetően jelentős mennyiségű gyógyszert és egyéb adományt gyűjtött össze. Úgy látják, hogy Magyarországon is kezd kialakulni a szolidaritás az áldozatok iránt, hiszen az ország különféle mentőcsapatai most már minden jelentősebb katasztrófánál jelen vannak.
Kovács Ildikó budapesti háziorvos az itt töltött napok alatt kis magyar–bahata ace szótárt állított össze. Az itt élők ugyanis ezt a nyelvjárást beszélik, és az is kiderült, hogy bizonyos betegségcsoportokra egyetlen szót használnak. Akinek péládul fáj a torka, a füle, ráadásul náthás is, az „tingolokan”-ban szenved – Ildikó élénk gesztusokkal, helyi, angol és magyar szavakat keverve próbál dűlőre jutni a betegekkel, amikor tolmács nincs a közelben.
Péntek délelőtt Herencsár Lajossal, a Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével indultam el repülőjegyet venni a csapatnak a Banda Aceh és Jakarta közti belső járatra. Gyalog indultunk el az erdőben, de hamar megállt egy helyi lakos az ütött-kopott kisbuszával. Nagyon hálás a külföldi doktoroknak, ezért letért a tervezett útról, és ingyen vitt el a városhatárig. Ott oldalkocsis motorkerékpárból átalakított motoros riksára ültünk, egy hetven évhez közelítő fogatlan öregember ajánlatát fogadva el. A motorkerékpár is legalább ötveneszetendős, a sofőr hozzá illő második világháborús katonai rohamsisakot viselt. Alig fértünk el a kisebb termetű embereknek tervezett ülésen, a sebesség nem az igazi, egy gyors futó nevetve lehagyna bennünket.
Van idő elbeszélgetni a diplomáciai jogot, nemzetközi terrorizmust és a különböző kultúrák ütközését tanító óraadó egyetemi és főiskolai tanárral, aki Srí Lankára indult karácsony után, aztán Indonéziába vezényelték, és most sem mehet haza, mert meg kell várnia az otthonról elinduló másik orvoscsoportot, akik a mostaniakat váltják Pango Raján. Közben Jakartában még meg kell szerveznie a szeretetszolgálat legújabb akcióját: napi három dollárból alapélelmiszereket vásárolnak majd a katasztrófa százötven áldozatának két héten keresztül.
Herencsár Lajosnak különben tizennyolcadikán vizsgáztatnia kellene, de a diákok minden bizonynyal megértik a késlekedés okát. Már üzentek, hogy igen büszkék a tanárukra.
Összeállításunk folytatása a 24–27. oldalon:
Tigris a ketrecben – Politikai instabilitás súlyosbítja Délkelet-Ázsiában a természeti csapást
Gyászos érintés – Eltűnt népcsoportok az Andamán- és a Nikobár-szigeteken
A halálosztó hullám természetrajza – Csak a Csendes-óceánon működik riasztórendszer
Jégborjadzás – A globális felmelegedés és az időjárási szélsőségek
Kiutasítással fenyegette meg Indonézia a külföldi segélymunkásokat, ha nem jelentik be a hatóságoknak az Aceh tartomány fővárosán, Banda Acehen kívüli utazásaikat. A jakartai kormány biztonsági megfontolásai miatt a segélyszállítmányok sem juthatnak el abba a tartományba, ahol szakadárok küzdenek évek óta a független állam megalakításáért. Az indonéz hadsereg korábban arra figyelmeztetett, hogy a lázadók kifoszthatják a segélykonvojokat, és a menekülttáborokban rejtőzködhetnek el. Aceh tartományban, amelyet a legsúlyosabban érintett a tengerrengést követő szökőár, 77 ezernél több embert tartanak nyilván eltűntként. A hajléktalanok száma megközelíti a hétszázezret. Indonézia a szökőár következményeinek felszámolásában részt vevő külföldi katonák minél előbbi, legkésőbb három hónapon belüli távozását szeretné – közölte Yusuf Kalla alelnök. A bejelentéssel közel egy időben az indonéz hatóságok megállapodtak az amerikai hadsereggel, hogy a partra szálló tengerészgyalogosok nem visznek magukkal fegyvert, és minden egyes segélyművelet végeztével visszatérnek állomáshelyükre, a part menti vizeken állomásozó hajókra. A vitás helyzet miatt szünetelő amerikai segélyműveleteket a megállapodás nyomán felújították, sőt kiterjesztették. (MTI)
