A vita tárgya, hogy tavaly júliusban az intézet igazgatója jogosan döntött-e úgy, hogy elbocsátja állásából az ott dolgozó tudományos kutatót, a főmunkatárs Frenyó Zoltánt. A munkaviszony felmondásának indoka: nem megfelelő munkavégzés. Más szóval Frenyó Zoltán „rosszul dolgozik”. Egy filozófus esetében persze különösen nehéz megállapítani, hogy rosszul dolgozik-e vagy sem. Még az írásbeli anyagok mennyisége sem számíthat igazi mércének, mert Szókratész és mások példája mutatja: a legbölcsebb emberek gyakran szóban gazdagították az emberiséget gondolataikkal. Az évtizedek óta középiskolában és egyetemen is tanító, idén ötvenéves Frenyó Zoltán esetében azonban elsősorban nyilvánvalóan nem erről van szó, hiszen két könyv szerzője, és öt másik komoly tudományos mű gondozásában vett részt. Számos fontos tanulmánya olyan ismert és rangos tudományos folyóiratokban jelent meg, mint a Valóság, a Vigilia, a Teológia vagy a Világosság. Egyik írását felvették a 2004. év esszéi című válogatásba, egy másik pedig egy olyan kötetben jelent meg, amelyhez Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke írt előszót. Frenyó Zoltán ezenkívül a huszonnyolc kutatót foglalkoztató Filozófiai Intézetben az egyedüli olyan kutató, akinek két PhD doktori címe van, filozófiából és történettudományból. A doktori címre olyanok tartották méltónak, mint a teológiában abszolút szaktekintélyként elismert, azóta elhunyt Vanyó László, a hazai vallástudomány élvonalába tartozó Maróth Miklós vagy Goják János. Figyelembe veendő az a tény is, hogy az idén éppen negyed százada az intézetben dolgozó Frenyónak hat, már elkészült írásokat tartalmazó kötete vár kiadásra különböző kiadóknál, többek között Szent Ágostonról, Prohászka Ottokárról és Jacques Maritainről. Más kérdés, hogy a balliberális kormány hatalomra kerülése óta nehéz idők járnak a konzervatív, keresztény sajtóra és könyvkiadásra. Medgyessy és Gyurcsány pénzosztó emberei mindent megtesznek azért, hogy az éhhalálig kiéheztessék azokat a kiadókat és intézményeket, amelyek nem az ő szájuk íze szerint szólnak – ez ma már mindenki által tudott, ezért nem eleget hangsúlyozott közhelynek számít. Ezek a legfontosabb érvek, amelyek amellett szólnak, hogy Frenyó talán mégsem dolgozik olyan rosszul, mint ahogy azt az intézet fura ura állítja.
Mire hivatkozik mégis az igazgató? A külföldi szereplés: publikációk és konferenciákon való részvétel hiányára. Nem a nyelvtudáséra, mert Frenyó rendelkezik a szükséges nyelvtudással és nyelvvizsgákkal. Hanem a külföldi szereplésre, amiről köztudomású, hogy a rosszul fizetett bölcsész szakmában csak az engedheti meg magának, hogy nemzetközi téren is „tartsa a kapcsolatait”, akinek az utazásait, a szállásköltségeit az Akadémia vagy a magyar állam valamilyen formában magára vállalja. A konzervatív filozófus szerint ő maga korábban még hazai pályázathoz is hiába kérte az igazgató támogatását. Joggal érvelhetne tehát úgy, ha műveit nem ismerték meg kellően külföldön, akkor ez éppen saját főnökeinek hibája. Frenyó azonban konzervatív úriember, aki tartózkodik attól, hogy saját érdekei védelmében fellépjen. Arról nem is beszélve, hogy ha a külföldi folyóiratokban való publikálás lenne az alkalmazhatóság feltétele a magyar tudományos életben, akkor egyes vélemények szerint a hazai kutatók kétharmada azonnal az utcára kerülne. Ráadásul a külföldi szereplés nem is objektív mérce, vannak olyan szakterületek – Frenyóé is ilyen –, amelyek iránt külföldön sokkal kisebb az érdeklődés, ezért csekélyebb a nemzetközi szereplés lehetősége. Hívságos dolog lenne így ezt a mércét alkalmazni kutatók értékelésekor.
A külföldi szereplés hiánya ebből következően nyilvánvalóan átlátszó ürügy Frenyó Zoltán elbocsátásához. De mi lehet a valódi oka annak, hogy Nyíri J. Kristófnak, a nagy tekintélyű akadémikusnak, a szakma nagy öregjének kedve támadt eltávolítani az intézetből a maga szakmai környezetében is igen népszerű és megbecsült konzervatív filozófust? Frenyóból – akinek vérében van a tudományos gondolkodás és akit ezért nem lehet rávenni arra, hogy olyan vádat fogalmazzon meg, amit nem tud írásos bizonyítékkal dokumentálni – igen nehezen lehet kihúzni bármit is. Akik ismerik: családja, tanítványai, barátai, szakmabeli ismerősei ezért is becsülik és szeretik. Csak félve említi azokat a korábbi műhelyvitákat kollégáival, amelyek során kiállt keresztény–konzervatív világnézete mellett, és amióta ő ezért megbélyegzettnek számít elsöprő többségben lévő, más világnézetű kollégái körében. „Academia est collegium (…) ubi catholici ex gratia tolerantur”, azaz az Akadémia olyan testület, ahol a katolikusokat kegyelemből tűrik meg – idéz egy XIX. századi, Széchenyi Akadémiájáról szóló szatirikus könyvet, felvillantva egy pillanatra a mélyben rejtező, páratlan gazdagságú latinos műveltségét is.
Frenyó nem hamar jutott el odáig sem, hogy ma már „ne zárja ki” azt, ami barátai előtt nyilvánvalónak tűnik: a „papramorgó” hagyományokat manapság nagy kedvvel felelevenítők, és a miniszterelnököknek tanácsokat osztogatók suttogó propagandáját kell sejtenünk kirúgatásának valódi indokaként. Néhányan barátai közül esküsznek rá: a mai kormánnyal szembeni politikai szembenállása és aktív közéleti szereplése az, ami bántja egyesek szemét az ateista és marxista gondolkodás egyik hagyományos fellegvárának számító Filozófiai Intézetben. Ne felejtsük el, az egykori Lenin Intézet utódja a kádári hatalom ellen lázadó Lukács-tanítványok menhelye volt, ahol ma is gyanúsnak számít az, akiről valakinek „ott fent” eszébe jut: valaha másként fog gondolkodni, mint ahogy azt a főnök helyesnek gondolja. Van, aki szerint ez a bürokratizmus jellemezte az igazgatót, Nyíri J. Kristófot már a rendszerváltás előtt is. Nem ártana tehát, ha a másként gondolkodókkal szembeni tolerancia szükségességét nem csak akkor hangoztatnák egyesek a magyar nyilvánosságban, ha az ő érdekeik sérelméről van szó – véli sokakkal egyetemben Frenyó Zoltán is.
Önvédelmi képességeinek mérsékelt foka ellenére nem lehet azt mondani, hogy Frenyó Zoltán óvatoskodó, a maga igazáért kiállni nem tudó, félős ember lenne. A Szabadság Kis Köre jogvédő polgári kör tagjaként többször fellépett oktatási rendszerünk üzleti alapokra helyezése és az erkölcsi relativizmus térhódítása ellen. A Fidesz kulturális tagozatában pedig egy értékelvűbb, nemzetibb kultúrpolitikai alternatíva kidolgozásában játszik aktív szerepet. Aki ismeri, tudja, hogy Frenyó Zoltán, aki a múlt század dereka jeles katolikus gondolkodójának, Mihelics Vidnek az unokája, egy súlyos teher alá helyezett, meggyötört, helyenként lelkileg meg is tört értelmiségi embertípus, a világi katolikus gondolkodó mintáját próbálja újraalkotni és -teremteni. Súlyos beteg feleségével, három gyermekével józan, mértékletes életet él, szereti az élet egyszerű örömeit: nagyszerű sakkozó, imád barkácsolni, focizni és hasonló szellemben neveli gyermekeit, tanítványait. Elüzletiesedett, sikerorientált világunkban, a fiatal tanárértelmiségieket többszörösen sújtó és lekezelő környezetben több évtizedes, szívós munkával és állandó tanulással kiharcolt egy olyan szerény egzisztenciát, amelyben élete – szellemi szempontból – legtermékenyebb korszakához közeledvén fiatalok ezreit és olvasók százezreit vezethetné egy kevésbé csapongó, józan, kiegyensúlyozott élet felé. Lehet, hogy ez az, ami a legnagyobb dühöt váltja ki ellenségeiből, és ez az igazi ok, ami miatt egyesek úgy döntöttek, távoznia kell a magyar filozófiai életből. Nehogy az eljövendő nemzedékeknek kedvük támadjon mértékletes, józan életet élni.
origo.hu
Sokkoló strandbelépő árak – mutatjuk, hol mennyit fizet
