Egyházy úr esete Állam bácsival

Ismeri valaki önök közül Egyházy úr történetét? Egy sötét utcában letámadták, tárcáját kiürítették. Egyházy ugyan feltápászkodott, de anyagi veszteségét nem heverte ki. Hosszú idő után egy forgalmas helyen, fényes nappal szembetalálkozott a tettessel. Ez fölmérve a helyzetet, elismerte bűnét, és bizonyos fokú jóvátételt ígért, részletre. Megállapodtak, szerződést kötöttek. A pénz egy része meg is érkezett, de később az adós furcsa ajánlattal állt elő. Közölte, kész gyorsan, egy összegben rendezni a tartozást. Egyházy úr habozás nélkül keresse fel az általa ajánlott bankot, vigye, ami jár – felvett hitel formájában. Ő, a jó útra tért rabló természetesen kezeskedik a hitel visszafizetéséről…
Vajon Egyházy úrnak tetszhetett-e az ötlet?
Persze az egész csak fikció, bár némileg emlékeztet az egyházak és az állam, az egyházak és a kormány közötti történésekre. Az oroszok bevonulása után az egyházak javait túlnyomórészt elkobozta az állam. A rendszerváltozás után termőföldet felekezetnek vissza nem adtak, ahogyan erdőt, szőlőt, bérházat sem. Semmi olyan vagyontárgyat, ami ismét jövedelemmel kecsegtetne, amiből állami támogatás nélkül is működtetni lehetne a felélesztett közszolgálati intézményeket. Részleges kártalanítást vállalt magára az állam, vagyis a vallásgyakorláshoz, az oktatási-nevelési, egészségügyi, szociális, kulturális tevékenységhez szükséges épületek visszaadását, illetve utólagos pénzbeli megváltását. Mindezt, ahogy a jogalkotó fogalmaz, egyenletes, értékarányos ütemezésben.
Az a vatikáni dokumentum, amelyet a Miniszterelnöki Hivatal héjatermészetű egyházügyi tanácsadói – sajtóbeli elszólásokból vélhetően – élvezettel raknának bele a papírdaráló gépbe, többek között épp ezt a tulajdonrendezést állította sínre, gyorsította fel 1997-ben. Méghozzá nem csak a katolikus egyházra vonatkozólag, hiszen alapul szolgált a többi felekezettel való megállapodáshoz is.
Mivel a rendezést 2011-re kell befejezni, képzelhető, hogy „nem egy ló ára”, ami hátravan. Becslések szerint ma harmincmilliárd forintba kerülne a még mindig ezer körüli volt egyházi ingatlan tulajdoni helyzetének rendezése. És ez az a pillanat, amikor a Gyurcsány– Draskovics-duó megbízottjai azt mondják az egyházi vezetőknek: Lássátok, kivel van dolgotok, nesztek bankhitelként, amivel még tartoztunk. Ne majrézzatok a hitelszerződés aláírásától, mi magunk vállaljuk a visszafizetési garanciát.
A hírlapoknak viszont hírzárlat. A fonák hitelkonstrukcióról – tudniillik hogy adósságba és gondba hajszolnák a felekezeteket azok, akik nekik adósak – nem nyilatkozik az egyházi kapcsolatokért felelős államtitkár. Türelmet kér, mondván, a kölcsönös tájékozódás heteit élik a partnerek. Csakhogy Gulyás Kálmán udvarias hárításával egy időben nyilvánosan megszólal a református egyház zsinatának lelkészi elnöke, egy napra rá a katolikus püspöki konferencia titkára. Bölcskei Gusztáv és Veres András ugyanazzal a határozottsággal ugyanazt kéri: tekintsen el a tisztelt kormány ettől az ajánlattól. Az egyházak nem akarnak ilyen úton gyorsan vagyonukhoz jutni. Sem szándékukban, sem módjukban nem áll, hogy hitelt vegyenek fel, még ha állami bankgarancia potyogna is az égből.
A két egyházi vezető emlékezteti a végrehajtó hatalmat ama kötelezettségére, mely az 1991/XXXII-es egyháziingatlan-rendezési törvényből fakad. Ez a kötelezettség nem más, mint a már említett egyenletes, értékarányos ütemezése a tulajdonrendezésnek. Az idén erre a Gyurcsány-kormánynak 7,5 milliárd forintot kell fordítania – bár a 2005-ös költségvetésben csak 4,5 milliárd szerepel. Legkorábban, a költségvetési vita során, Semjén Zsolt hívta fel arra a figyelmet, hogy a szóban forgó 4,5 milliárd csak korábbról áthúzódott ügyek befejezésére elég, újabb volt ingatlanokkal való foglalkozásra nem. Ezért kérik az egyházak, különítsen el a kormány legalább 2,5 milliárdot a költségvetés tartalékalapjából. Többek között erre tett ígéretet pártelnöki mosolyával megpecsételve Hiller István kulturális miniszter, amikor ősszel az intézményeikért aggódó felekezetek képviselőivel találkozott. Bizony, legalább 2,5 milliárd hiányzik a szabályszerű tulajdonrendezési ütem véghezviteléhez.
A hitelkalanddal szembeni viszolygásukat a felekezetek azzal is indokolják, hogy nem az ő tisztük egyezkedni az önkormányzatokkal. Nincs is kényszerítőeszközük visszajáró ingatlanjaik tényleges megszerzésére. Ők ezt tovább nem részletezik, de mi kimondhatjuk, pontosan miről lehet itt szó. Tudni kell, hogy a kártalanítási pénzek jó része az önkormányzatokat illeti. Ha ugyanis az egyház nem pénzben, hanem természetben igényelte vissza az adott épületet, az önkormányzatnak ki kell váltania az addigi funkciót (mondjuk új önkormányzati iskolát kell építenie). De mi volna, ha némelyik süllyedőfélben lévő önkormányzat inkább a rések betömködésére fordítaná az egyházak által hitelként felvett pénzt? Kivonulna akkor az adott épületből?
Talán már nincs is szó erről a hitelkonstrukcióról, az ötletroham kormánya netán visszavonulót fújt. Csakhogy: hallotta ezt valaki? Bejelentették a terv ejtését? Szabad-e elhinni ezt, amíg a kormány nem különíti el a tartalékalapból a Hiller által is törvényesnek elismert összeget, hogy a megszokott, megnyugtató módon és ütemben folytatódhassék ez a társadalmi horderejű igazságtétel?
Nyilván az információhiánytól sínylődő agy meddő fölvetése, hogy az ötletgazda tán „nagyon is” számolt a felkínált megoldás elutasításával. Mert így az egyházakra mutogathatna e szavak kíséretében: Csak magukat okolhatják a klerikálisok, hogy 2005-ben egyetlen fillért sem kapnak további ingatlanok visszaszolgáltatására. No nem, térj magadhoz, oh elme, ez képtelenség, ez pőre törvényszegés volna a végrehajtó hatalomtól. Valószínűbb, hogy még tart az a kormányremény, mely szerint a történelmi egyházak kényszerhelyzetbe szorítva mégiscsak felveszik – a kormány helyett – a bankhitelt.
Hogy milyen hatalmi érdekek fűződhetnek ehhez? Oly korban, mikor az euró bevezetése „üdvösségkérdés”, bár ennek feltételei vannak. Jaj, azok a fránya maastrichti mutatók, amelyekhez közelíteni kell a mi mutatóinkat! Vagyis: Brüsszel vigyázó szemeit magukon érezve Gyurcsányék netán úgy érezhetik, jól jönne, ha az idén nem kellene egyházügyi kormányhitellel is növelni az államadósságot, de még a költségvetést sem kellene terhelni abban a mértékben, amint azt az egyháziingatlan-rendezési törvény előírja. Az esetleg törlesztési haladékkal is megspékelt hitelügylettel a teher nagyobb része átnyomható volna a következő kormány nyakába.
Előtte: országgyűlési választások. A kampányban el lehetne sütni, hogy a szociálliberálisok lendületesen kipipálták a szóban forgó kérdést, óriási gesztust téve a klerikális reakciónak. De akár az is remélhető a hitelüzlettől, hogy sok érintett, forráshiányos település voksokkal mérhetően hálás lesz a ciklus végén alkalmilag megnyitott pénzcsapért.
Az viszont, hogy a közreműködő bank is megtalálná a hála kifejezésének útját azok iránt, akik a mélyben kitalpalták a nagy bizniszt: nem hihető. Mint amennyire hihetetlen a Gyurcsány-kabinet egyházaknak tett, fentebb körüljárt hitelkonstrukciós ajánlata is.