Eltűnt határ

Tom’s Diner és Luka. Két olyan szám, amely nevével elválaszthatatlanul összeforrt, egy csapásra világhírűvé tette, s a klasszikusok közé emelte. Olyannyira, hogy sokaknak még mindig csak ez a két dal jut eszükbe Suzanne Vega nevéről, holott az elmúlt húsz esztendőben, mióta csak a Tom’s Diner megszületett, szinte minden évben hallhattunk róla valami újat.
A legfrissebb hír vele kapcsolatban egy most megjelenő, róla szóló DVD, a Suzanne Vega Documentary. De legutolsó CD-albuma sem olyan régen látott napvilágot: a RetroSpective, amely 21 dalt tartalmaz, 2003 októberében jelent meg az Egyesült Királyságban. Jár hozzá egy bónusz-CD is, amelyen koncertszámok, egy felolvasás, az eredeti „cappella” Tom’s Diner és egy új dal, az Anniversary szerepel. Önkéntelenül az juthat eszünkbe, ez az „igazi” best of Suzanne Vega, hiszen a számlista lenyűgöző.
– Az hiszem, eddig tényleg ez a legjobb lemez. Talán lehetett volna néhány más szám is rajta, mint például a Cracking, de nem lehet mindent egy albumra rátenni – fogalmazott kérdésemre a művész, akivel e-mailen keresztül készítettem interjút.
Suzanne Vega legutóbb 2004. június 5-én koncertezett Magyarországon, ekkor járt ötödször nálunk. Fellépett már itt zenekarral, valamint úgy, hogy csak akusztikus gitárja és hűséges basszusgitárosa, Mike Visceglia kísérte.
– Mindkét felállást nagyon szeretem. Mindegyik más – mondta az énekes. – Dinamikusabb a zenekarral, és intimebb kizárólag Mike-kal.
Mike-kal vagy egyedül, Suzanne Vega akusztikusgitár-játéka mindenképpen egyedi, hangja különleges, dalszövegei költőiek. A siker azonban viszonylag későn érkezett: keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy tehetsége a szélesebb közönség előtt is megnyilvánulhasson.
– Tizennégy évesen kezdtem dalokat írni. Tizenhat éves koromban elhatároztam, hogy elég dalt írtam már ahhoz, hogy koncerten mutassam be őket – mesél a kezdetekről. – Így hát fogtam magam, és különböző klubokban énekeltem, de hosszú évekbe telt, míg végül huszonnégy éves koromra lemezszerződést kaptam. Szóval tíz év kellett, míg valamire jutottam. De közben megtanultam, hogyan kell előadni, miként meséljen az ember történetet, hogyan írjak dalokat, hogyan fejleszszem ki a stílusomat.
Kétségtelen, hogy az első nagy sikert a Tom Diner’s című szám jelentette számára. Sokan kíváncsiak arra, ki ihlette ezt a ma már klasszikusnak számító dalt, amelyet az idők során rengetegszer remixeltek, fel- és átdolgoztak nem kisebb zenekarok, mint az REM vagy a Destiny’s Child. Nos, az illető neve Brian Rose, akivel, csakúgy, mint másik jó barátjával, Jack Hardyval, főiskolás évei alatt ismerkedett meg, s a nyolcvanas évek elején a kis csapat gyakran kávéházakban beszélte meg egy-egy épp megírt dalát, egymást ösztönözve, kritikai meglátással segítve. Brian Rose nevét már csak azért is érdemes megemlíteni, mert legfrissebb munkája számunkra, magyarok számára is érdekes, igaz, nem a zene területéről való. Rose eredetileg fotós, és figyelmet érdemel most elkészült, gazdag képanyagból összeállított fotókönyve. Ez a könyv a The Lost Border, the Landscape of the Iron Curtain (Az eltűnt határ, a vasfüggöny tájképe) címet viseli, és november 9-i New York-i, kiállítással egybekötött bemutatójára jó barátját, Suzanne-t s e sorok íróját is meghívta. (Pár évvel ezelőtt sokat leveleztünk egymással a könyv témájában, mivel 1988–89-ben sorkatonaként határőr voltam az osztrák–magyar határnál. Brian 1985 óta fotózza az egykori vasfüggöny helyszíneit, beleértve a berlini falat is, és visszatérve az egykori helyszínekre, egyfajta dokumentációt készít, s én szívesen válaszoltam kérdéseire, megosztottam vele az emlékeimet.)
Érdekesség, hogy a Tom’s Diner a hangtechnikai történelembe is beírta magát, hiszen egy német szakember az mp3 számítógépes hangformátum kifejlesztésének kísérleteihez Suzanne Vega dalát használta fel.
Suzanne Vega azóta maga is számos kirándulást tett más művészetek, diszciplínák területére. Rádióban is megszólal, tavalyelőtt saját műsora volt a Minnesota Public Radiónál American Mavericks (Amerikai öntörvényűek) néven, amelyben az amerikai népzene ismert és kevésbé ismert képviselőit mutatta be. 1999-es gyűjteményes kötete, a The Passionate Eye (A szenvedélyes szem) után pedig a hosszabb lélegzetű próza is foglalkoztatja, amiből még regény is lehet.
Néhány évvel ezelőtt egyébként Suzanne Vegát az Orange Prize For Fiction egyik bírájának választották, amely rangos szépirodalmi könyvért járó díj.
– Csodálatos dolog volt ez, és egyben kissé nyomasztó is. Sokszor a fürdőkádban dolgoztam, mielőtt lefeküdtem: elolvastam tizenöt oldalt, s ha nem tetszett, elővettem a következőt. Majdnem száz könyvet kellett elolvasnom hat hónap alatt, aztán jelentést készíteni a bizottság számára. Egészében véve nagyszerű élmény volt, nagyon szenvedélyes bírákkal és néhány éles vitával.
Az angol királynő is meghívta. Suzanne Vega megtiszteltetésnek érezte a találkozást, bár mint mondja, fogalma sem volt például arról, mit kell ilyenkor az embernek felvennie. A királynőt komolyan érdekelte az a munka, amely a zene mellett a másik meghatározó foglalatosság Suzanne Vega életében: a Casa Alianza tevékenysége. Ez az egyik legnagyobb magánerőből fenntartott és működtetett, dél-amerikai elesett gyermekeket felkaroló szervezet, amelynek a munkájához Fred Shortland, a neves aktivista révén csatlakozott a művész. Suzanne Vega korábban az Amnesty International lelkes támogatója volt, bár a vele való viszonya nem nevezhető mindig felhőtlennek.
– Az Amnesty 1987 vagy 1988 táján keresett meg, hogy csatlakozzak a Human Rights Now! [Emberi jogok most!] turnéhoz – idézi fel, miként került kapcsolatba a neves emberjogi szervezettel. – Peter Gabriel is részese volt ennek az akciónak, és megkérte őket, hogy vegyék fel velem a kapcsolatot. Előtte soha nem hallottam az Amnesty Internationalről, de az Amnesty üzenete nagy hatással volt rám. Részt vettem egy sajtótájékoztatón, amelyen bejelentettük a turnét a publikumnak. Miután Bruce Springsteen is csatlakozott, a „politika” megváltozott, és később arról értesültem, hogy engem kihagytak, és helyettem Tracy Chapman került be. Én a történtek ellenére változatlanul elkötelezett voltam az Amnesty eszméje iránt, és megtettem minden tőlem telhetőt, leveleket írtam, és a turnéim során népszerűsítettem. Aztán 1992-ben Fred Shortland megkeresett, amikor a szülővárosában jártam. Akkoriban ő az Amnesty azon részlegén dolgozott, amely a gyermekek jogaiért küzdött. Lenyűgözött az ezen a téren végzett munkája, és azóta is együtt dolgozunk. Minden angliai és európai turnémra eljön: pénzt gyűjtünk és információt adunk. Fred érdeklődése az idők során az Amnestytől a Casa Alianza felé fordult, s én is úgy döntöttem, hogy inkább ezt a szervezetet támogatom: a Casa Alianza egy lépéssel tovább megy, mint az Amnesty, mert jogi tanácsokat ad a gyerekeknek és családjuknak, különösen az utcagyerekeknek – például Guatemalában –, akiket a rendőrség és a társadalom is rosszul kezel.
Nem csoda, hogy az emberi kapcsolatok, az erőszak mindig is hangsúlyos téma volt Suzanne Vega dalaiban. Néhány szám viszont kevésbé személyes kérdéseket boncolgat: például a Song of Sand a háborúról szól, és amikor valaki itt, Kelet-Európában a Private Goes Publicot hallgatja, akaratlanul is a kommunizmus rémtettei jutnak eszébe. Suzanne Vega úgy tartja, kicsiben is, nagyban is ugyanarról énekel.
– Azok a dolgok, amelyek az emberek és kormányaik közt nagyban játszódnak le, megtörténnek kicsiben az összes kapcsolatban is. A törvénytelenség számos szinten jelen van, én pedig nagy szimpátiával viseltetem azok iránt, akiket a hatalmon lévők elnyomnak, bármelyik szintről legyen is szó.
A fentiek tükrében nincs mit csodálkozni azon, hogy Suzanne Vegát a politika sem hagyja hidegen. A New York Timesban például sok neves művésszel együtt fizetett hirdetést adott fel To Win Without War (Háború nélkül nyerni) címmel, amely válasz volt George W. Bush Irak ellen indított háborújára. A tavalyi elnökválasztási kampányban pedig az elsők között csatlakozott a John Kerryt támogató Concert For Change (Koncert a változásért) koncertsorozathoz. (Egyébként Al Gore volt demokrata párti elnökjelölt is nagy Suzanne Vega-rajongó, nemrég az egyik koncert után maga is sorba állt a művész autogramjáért – természetesen az autogramkérés kölcsönös lett.)
Pedig Suzanne Vegát nagyon megérintette az a tragédia, amelynek ürügyén Bush elnök háborút indított Irak ellen. A Vigil Projectről – amelynek során 2002-ben New York-i művészek Suzanne Vega szervezésében gyűjtöttek össze dalokat a szeptember 11-i eseményekre emlékezve – kérdésemre Suzanne elmondta, hogy jó barátja, Jack Hardy bátyjának halála alkalmából született a CD-ötlete, aki a terrortámadások következtében vesztette életét. A CD-n található saját dal is, az It Hit Home (Otthont ért) című szám, amelyet maga írt és ad elő.
Bár 2004 ősze, legalábbis az elnökválasztást illetően, nem Suzanne Vega várakozásainak megfelelően alakult, nem mondhatnánk, hogy ez kedvét szegte volna további terveit illetően.
– Nagy várakozással tekintek a 2005. év elé. A zenei terveim közt szerepel, hogy több dalt befejezek, és kidolgozom, miként legyen a produkciós munka. Bár az idei európai turné programja még mindig szervezés alatt áll, így azt jelen pillanatban nem ismerem teljesen, arra számítok, hogy visszatérek Magyarországra is valamelyik állomáson, bár még nem tudom, mikor. Budapesten mindig is meleg fogadtatásban volt részem, és nagyon várom, hogy újra felléphessek ott.