Fotó az utókornak

Kilencven éve annak, hogy az első bombát ledobták a civilizált világra. (Harminc évvel Hirosima előtt.) Szomorú dátum ez, a XX. század szégyenfoltja. A kor két világháborújában az ipari forradalom nagyban átalakította a hadviselés tudományát. 1914-ben azonban a hadseregek még olyan fegyverzettel indultak harcba, amely erősen hasonlított a Napóleon idejében használt fegyverekhez. 1945-ben aztán az atomfizika tudománya már lehetővé tette merőben más hadieszköz alkalmazását, és megnyílt az ég Hirosima felett.
„Mit fog létrehozni a tudomány az 1945-től 2045-ig terjedő száz évben?” – tette fel a kérdést a világhírű tudós, Teller Ede, és így válaszolt rá: „Valamennyi előre nem látható dolog közül a tudomány haladása a legkevésbé előre látható. A tudomány legsajátabb természete éppen a meglepetés. Ha egy tudományos vívmány nem lenne váratlan és meglepő, már korábban is megvalósult volna.”
1915-ben az első bomba is váratlanul csapódott a földbe, és a meglepetés erejével hatott. Előállítóik legalább annyit reméltek tőle, mint a második világháborúban a „csodafegyverektől”. De mindkét esetben csalódniuk kellett. Mindenesetre világtörténelmi tény, hogy a német léghajók, a zeppelinek voltak az elsők, amelyek bombatámadást hajtottak végre a nyugati szövetségesek ellen. Az első bomba Nagy-Britannia északi-tengeri kikötővárosára, Great Yarmouthra hullott, de pro primo nem robbant fel, és senki sem halt meg. Fénykép őrzi a bomba darabjait. Elegáns, keménykalapos, nyakkendős úr tartja kezében a roncsokat, és néz meredten a fényképezőgép lencséjébe. Fotó – az utókornak. Mi meg kilencven évvel később merenghetünk életen és halálon.
Márai Sándor írja az első bomba ledobása után harminc évvel: „Life or death? – kérdi a friss amerikai folyóiratban egy tréfás rajz. A képen az angyalkának rajzolt emberiség kuporog a földgolyón, s egy tudósképű ember magasba tartott kézzel egy golyócskát, az atombombát mutatja neki. Nem is olyan tréfás ez a rajz.” Mondhatjuk erre, hogy az atombomba sem öli meg jobban az embereket, mint a parittya. Csak hát az olimpiai eszme az atomháborúban nem a győzelem, hanem a fennmaradás. Így aztán a szillogizmus zárótétele ekképpen hangzik: még ma sincs veszélyesebb fegyver az embernél.
1915-ben és 1916-ban a zeppelinek bombarakománya 1200 kilogramm volt. Egy 1916. szeptemberi támadás során a zeppelin bombáitól 38 ember halt meg London közepén. Végső soron ezek a bombatámadások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert a zeppelinek lassúak voltak és törékenyek. A képességük nem volt arányos a hírnevükkel. A fickó, aki a golyókat gyártotta, napi öt dollárt keresett, és a fickók, akik megállították a golyókat, havi tizenötöt. Vajon a bombák esetében hogyan viszonyult egymáshoz gyártó és megállító? „Mindenfajta fegyveren dolgozni kell – mondta egy interjú során Teller Ede –, de főleg védelmi fegyveren” – tette hozzá. Döntse el az olvasó, melyik jár nagyobb haszonnal vagy dicsőséggel.
Kilencven évvel az első bomba ledobása után mondhatjuk, hogy minden tudományok között a legköltségesebb a haditudomány, a legolcsóbb pedig az orvostudomány. De akadnak országok, amelyek másképpen gondolják. (Lásd Észak-Korea, amely a napokban elismerte, van atomfegyvere.)
Ha a tudománynak sikerül megoldania azt a bonyolult kérdést, hogyan lehet pusztító fegyvereket nem gyártani, talán megmenekül az emberiség.
Meg aztán jobb megismerni a világot, mint felrobbantani!