Aztán nehogy elkószálj a réten bíbicfészkek után bóklászva!” – kiáltott utánam a mama a kapuból, miközben nekiiramodtam a marhalegelőnek kis tarisznyámmal. Abban vittem az asztalkendőbe csomagolt uzsonnát Pistának, a félszemű csordásnak.
Pista vigyázott a mi tarka fejőstehenünkre is a legelőn. Egy gyepsori nagygazdánál volt béres, és ha nem volt a földeken sürgős munka, akkor rábízták a teheneket. Egész kis csordája volt a nagygazdának, de azért vállalta a mi Marcsa nevű tehenünket is. Adott neki apám néhány garast, a mama meg küldött néhanapján egy kis hazait. Pista nagyon szerette a vastag, paprikás házi kolbászt. Ahhoz még csomagolt a mama a kék csíkos kendőbe egy karéj házi kenyeret meg néha egy-egy zöldpaprikát. Én vittem el neki ezt a járandóságot.
Persze azért a bíbicfészkek jobban érdekeltek: mezítláb futottam a fűben, és rá is leltem néhányra. A bíbictojást azon nyomban megittam, mert abban van az erő. És szerettem volna nagyon erős lenni, hogy két vállra tudjam fektetni Góbor Matyi iskolatársamat, aki a legerősebb volt az osztályban.
A fűbe kuporodva néztem végig, hogyan fogyasztja el a mama küldötte kolbászt Pista, aki közben rémtörténeteket mesélt nekem. Többször is beszélt arról, hogyan fogott el egy veszedelmes betörőbandát gyermekkorában.
Ámulva hallgattam, aztán futottam néhány kört a Cigánybara nevű réten, s indultam haza: bíbicek szálltak vijjogva felettem, siratták kifosztott fészküket.
Egy ilyen utamon egyszer nagy meglepetésben volt részem. Az út menti öreg fűzfánál, ahol mindig leültem pihenni, bozontos kutya rontott nekem hangosan csaholva. Amikor közelebbről is szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez nem acsarkodó düh a részéről. Hanem a fiait félti, oltalmazza. Kivert szuka volt, elűzték otthonról, és itt, a fűzfa tövében kölykezett meg. Három kiskutyának adott életet. Később megengedte, hogy a közelükbe menjek, és megsimogassam őket. A kutya fényes szemmel, vinnyogva bújt hozzám. Nyilván éhes volt. Előkotortam a mama csomagolta kolbászt, letörtem belőle egy darabkát, habzsolva felfalta. Újabb darabot törtem neki. Végül a kenyeret is megette, és hálásan dörgölődzött a lábamhoz.
Pista, a félszemű béres észre sem vette jelenlétemet. Igyekeztem is elsomfordálni a környékről, magára hagyva a kutyacsaládot. Nagy kerülőt tettem a zlatyinai rét felé, bokáig gázolva a tócsákban. A béres nem vett észre. S nem szólt a mamának akkor sem az elmaradt uzsonnáról, amikor hazaterelte a tehenet. Csak mintha kissé kimértebben köszönt volna. De ezt csak én vettem észre.
Másnap azonban már korán jeleztem a mamának, hogy készítheti a csomagot Pistának. Csodálkozva nézett rám. Arról nem volt szó, hogy mindennap küld neki valamit. Csak hébe-hóba. Én erősködtem, hogy biztosan jólesne neki. Mert nagyon szereti a kolbászt. A gazdája meg igen fukar ember hírében állt.
Vittem hát sietve a kolbászt, de nem neki, hanem egyenesen a kutyáknak. S vittem kis pléhtányért is víznek. Akkor is sikerült elkerülnöm a béressel való találkozást.
Harmadnap a maradék pogácsát raktam zsebre, s nem is szóltam otthon, vittem az eledelt a kutyáknak. Hazafelé jövet azonban Pista észrevett, integetett nekem, hívott, hogy menjek közelebb, de én mintha észre se vettem volna, eliszkoltam a falu felé. Visszasandítva azonban láttam, hogy dühös, úgy érzi, becsapták. Gyülekeztek a fejem felett a felhők.
Amikor a következő napon látogatást tettem az öreg fűzfánál, egyedül találtam a három kiskutyát. Sírtak az anyjuk után. Hová tűnhetett? Talán lelőtte a vadász? Mit tegyek? Gyorsan határoztam: kis tarisznyába raktam a kölyökkutyákat, és futva megindultam hazafelé.
A nagy kapu tárva volt. Akkor hajtotta haza Pista a tehenet. Még a hangját is hallottam: „Engem ne bolondítsanak kendtek!” Apám előjött a fészerből, hogy lássa, mi az a lárma, én meg besomfordáltam az udvarra, és leraktam a földre a kiskutyákat. Apám haragra gerjedt, de nem tudott szólni, ideje se maradt rá. A mama mindent megértett. Átölelt, és magához vonta a fejemet:
„Édes kisfiam!”

Újabb tó vizében találtak életveszélyes baktériumot