Kis magyar lista

Hírlik, egyetlen röpke nap leforgása alatt százezernél is többen kattintottak rá arra a névsorra, amelyet egy privát kommunikációs ügynökség tett fel a honlapjára, s amely 19, azaz tizenkilenc egykori úgynevezett „ügynök” nevét tartalmazza. Az akció egyik biztos haszonélvezője maga a listát közzétevő cég, miután a neve napok óta közszájon forog, a másik nyertese pedig ezúttal is, mint immáron tizenötödik esztendeje mindig, amikor egy-egy honfitársunkról kiderült a téglaság: maga az egykori Cég. A megboldogult Magyar Népköztársaság belső államrendjéért felelős III/III-as ügyosztály, amelynek hivatásos apparátusa évtizedeken át a legkülönbözőbb időben, helyen és módon hálózott be személyeket a Szolgálat szolgálatára.
A listán most közzétettek kiléte legfeljebb azok számára jelent újdonságot, akik évek óta rendszeresen nem olvasnak újságot, nem hallgatnak híreket vagy esetleg a hathúszas járattal érkeztek meg a Marsról. A névsort pontosan az a fajta társadalmi-politikai eklektika jellemzi, amely az 1989-től végső soron a mai napig folyamatosan zajló rendszerváltás (Fábry Sándor szerint: módszerváltás) fő ismérve, és ami a legalattomosabb módon összemossa a sötétben tartott történelmi okokat az itt látható eredménnyel, a rendezőket a szereplőkkel, a gazembereket az áldozatokkal. Így azután a 19-es lista egymás számára aligha megtisztelő társaságában együtt szerepel az a Csurka István (minden idők egyik legsikeresebb hazai színpadi szerzője), aki elsőnek fedte fel a maga aláírás-történetét (tragikus történelmi helyzetben, bántalmazva, megfenyegetve, s minden jel szerint senkinek kárt nem okozva) azzal a Salgó László rendőrtábornokkal, aki a belső elhárítási főcsoportfőnökség vezető beosztású elemző tisztjeként működtette a hálózatot.
Így került egymás mellé a minap meghalt, a szorgalmából épphogy megélt szociográfus-író és a párthatalom hitvány kiszolgálásából megtollasodott, bankárrá és kormányfővé átvedlett D–209-es jelzetű ügynök. Anélkül, hogy alábecsülném bárki „névértékét” az exkluzív társaságban, a csömöri helyi újságnak vagy a vallási szekta hetilapjának köpőcske tollnoka legfeljebb pár egykori munkatársa, barátja előtt szégyenkezhet jellemhibája miatt, míg a nemrég lelepleződött, dúsgazdag médiamatadort (Forró Tamást) kihagyták a „szaknévsorból”. Az is meggondolandó, hogy két szerencsétlen sorsú, sarokba szorított ember neve aligha érdekelt volna bárkit, ha nem lenne történetesen egy-egy híres író, illetve politikus fiúgyermek apja, ellenben valami oknál fogva kimaradtak a lajstromból az olyan híres (ötágú) csillagok, mint Horn Gyula, Gál Zoltán vagy Csehák Judit.
A szóban forgó lista mégis jó lehet egy dologra: megint felhívja a figyelmet arra a hovatovább közröhej és közfelháborodás tárgyát képező permanens botrányra, amit az egykori pártállami díszvirágok másodburjánzása okoz a társadalomban és a politikai közéletben. Az egyik fontos szakmai kutatóintézet vezetője máris kilátásba helyezte egy nagyságrenddel terjedelmesebb ügynöklista közeljövőbeli nyilvánosságra hozatalát. Legfőbb ideje, mondhatjuk erre, hozzátéve egy másik öreg igazságot: jobb későn, mint soha.