Közhazugsági műsorszám

Friderikusz Sándor elsővonalbeli riporter, ezt senki nem vitatja – az más kérdés, hogy annyit turnézott már a kereskedelmi médiában, hogy egy kiforrott értékrendű országban szóba sem kerülhetne közszolgálati moderátorként. Ha mégis, akkor az emlékezetes Medgyessy- meg Gyurcsány-interjúk után tanácsolnák el haladéktalanul: egy passzív szerepre szerződtetett közszolgálati médium ne cenzúrázza meg a (még) hivatalban lévő miniszterelnököt; ne korteskedjen egyik vagy másik (leendő) kormányfő mellett, manipulatív módon ne gyakoroljon döntő befolyást a főhatalom birtokosának kiválasztására. Ha ez történik, ott vagy a szakmai alkalmatlanság, vagy a korrupció gyanúja sejlik fel. Az meg már csak ízlésbeli kérdés, hogy ilyesfajta hozzáállással még véletlenül se válasszunk műsorunknak olyan címet, ami féltett alkotmányos kincsünkre, a szólásszabadságra utal. Ám ha mégis, legalább az önreklámozó spotokban ne nevezzük tárgyilagosnak meg szenzációsan pártatlannak magunkat – az öndicséret akkor is büdös, ha egyelőre még nem találták fel a szagos televíziót.
Ez persze még egy gyerekcipőben járó demokrácia – el kell fogadnunk Friderikuszt egyelőre orvosolhatatlan rendszerhibának. Az óvatosság azonban mindig javallott vele kapcsolatban: ha például azt harangozza be, hogy Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc egy műsorban – természetesen az övében – lépnek fel közösen először, még véletlenül se gondoljuk, hogy valamiféle előre hozott tévévita részesei lehetünk a tévés közszolgálat jóvoltából. Igaz, egy asztalhoz ülteti le a jobb- és a baloldal vezető politikusát, de még véletlenül sem egy időben. A hatvanpercesre szabott magazin így természetesen közel kétórásra nyúlik – főleg, hogy hosszan és nagyrészt feleslegesen beszél bemelegítő műsorszámként a bécsi illetőségű Paul Lendvai, akit talányos okokból „nemzetközi hírű” orákulumként vezetnek fel a tájékozatlanabb nézői rétegek előtt. Lendvai számos előítéletét és elfogultságát osztja meg velünk az országértékelések kapcsán, mielőtt sine ira et studio kialakíthatnánk véleményünket Orbán és Gyurcsány élő produkciójáról – ám Friderikusz is némi csodálkozással konstatálja: a politológiai „bécsi szelet” egyértelműen Orbánt hozza ki „kevésbé rossznak”. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni: Orbánnak kisujjában van a politikai kommunikáció, de gyanakvással kezelik; Gyurcsány meg kontraszelektív kutyaütő, de szegény biztosan jót akar.
Az első interjúalany Orbán, és ez rendjén is van: a hivatalban lévő kormányfő megérdemli a hazai pálya előnyét, hogy reagálhasson kihívójának szavaira. Friderikusz nem győzi ünnepelni magát, hogy a műsor történetében először sikerült a volt miniszterelnököt becsábítani a stúdióba – ki tudja, ennek érdekében talán még a volt évfolyamtársat, Lévai Anikót is felhívta. Ez a beszélgetés olyan, amilyennek lennie kell: a riporter lényegében megadja a tiszteletet, de nem kíméli meg alanyát a csapdaállító kérdésektől sem. Orbán rutinosan kihúzza a lábát mindegyik alattomos kis hurokból – de hát ezt mindenki el is várja tőle. A Gyurcsánnyal folytatott dialógus merőben más. A jelenlegi kormányfő ekkor már túl van a protokollfotón (mégiscsak sikerült egyszer a nyilvánosság előtt paroláznia Orbánnal), a zakóját is levetette a diktált módi szerint – a társalgás mégis nyögvenyelős. Ő maga nevezi magát szürkének és tehetségtelen kommunikátornak, s a szörnyű szombat miatti felemás önkritikájának sem lendíti magasra a hitelességi mutatóját, hogy Lendvai és
a riporter az orbitális balfogásokat rendre afféle bakiknak, botlásoknak bagatellizálja. (Képzeljük el ezt fordított szereposztásban: ha Orbán szólít fel szájbefogásra és terroristázik.) Ráadásul az interjú felénél Gyurcsány szemlátomást elfárad, elkezd orra bukásról meg hasonlókról beszélni, értelmes mondandó híján az untig ismert panelekhez menekül. (Arra azért figyel, hogy a sulykolni kívánt fő üzenet – hogy amit Orbán akar, az rossz – nyomatékosan elhangozzék.) Friderikusznak is elmegy a kedve a közbeszólástól: tán azt gondolja, a különbség úgyis nyilvánvaló; tán azt, hogy nem kell Gyurcsányt keresztkérdésekkel a víz alá nyomni – fuldoklik ő magától is. Mindenesetre a dialóg monológgá alakul – a moderátor még arra sem veszi a fáradságot, hogy valami tagolt mondatot biggyesszen a szétesett produkció végére: egyszerűen megköszöni, és mindenki mehet haza.
Az eddigiek még csak nem is érintették a kétféle politikai program tartalmát – s ez nem is feladata ennek az írásnak. Hogy az orbáni vagy a gyurcsányi jövőajánlatot tartják-e vonzóbbnak a választók, az majd eldől az urnáknál. (Mindenesetre Gyurcsány a verbálpolitika utolsó szalmaszálába kapaszkodva megszállottan hajtogatja, hogy Orbán a múlt, ő meg a jövő; Orbán hátratekinget, ő bezzeg előre; Orbán ásatag konzervatív kádárista; ő bezzeg tiszta tekintetű modernizátor, aki úgy számol le a kádárizmussal, hogy azért április négyről is szóljon az ének. Aki mindkettejüket figyelmesen meghallgatta, annak feltűnhet, hogy ebből egy szó sem igaz. Orbán felvázolta a maga holnapi Magyarország-vízióját, Gyurcsány csak a ködös holnaputánról fecsegett. Orbán mögött van kormányzati teljesítmény, amire „vissza tud révedni”, Gyurcsány mögött nincs. Orbánt az emberek választották meg fő hatalomgyakorlónak, Gyurcsányt a bepánikolt párttársak.) Ha viszont magát a Gyurcsány által megvetett politikai kommunikációt tekintjük a versengés terepének, Orbán vitathatatlanul toronymagasan nyert.
Ez a különbségtétel azért fontos, mert A szólás szabadsága a mi pénzünkön közvélemény-kutatást rendelt a Szonda Ipsostól: ugyan már, kinek volt meggyőzőbb az országértékelő produkciója? Az eredményt talányos okokból a bájos tekintetű Babarczy Eszter vezette elő, aki jó úton van afelé, hogy e kétes értékű (médiaszempontból az időjárás-jelentésekkel egy nívón álló) szereplésekkel erodálja azt a szociológusi tekintélyt, amit – büszke liberálisként – az évek során kivívott magának. Nos, a Szonda Ipsos közvélemény-kutató négyszáz fős reprezentatív mintán készült vizsgálata szerint a megkérdezettek 41 százaléka azt válaszolta, hogy „környezetében Gyurcsány hétfői parlamenti beszédének volt nagyobb, meggyőzőbb hatása”, míg 30 százalékuk Orbán szerdai beszédét minősítette így. Babarczy e számokat még publicisztikai elemekkel nyomatékosította. Orbán ekkor már távozott a stúdióból, nem reagálhatott a szerény véleményem szerint nyilvánvaló hazugságra; viszont kiválóan megágyaztak az indiszponált, defenzív Gyurcsány jelenésének.
Nem hiszek Babarczynak meg a Szonda Ipsosnak. Szemlátomást Friderikusz is aggályosnak tarthatta a pimasz, 41:30 arányban kihozott eredményt, amely köszönő viszonyban sincs más népszerűségi felmérésekkel; mert valami olyasmivel mentegetőzött, hogy ők tárgyilagosan és elfogulatlanul mindig más közvélemény-kutatótól rendelnek felmérést. (A hvg.hu belső felmérése szerint Orbán beszédét a klikkelők fele tartja jobbnak Gyurcsány beszédénél, míg a Budapesti Reggel által megrendelt kutatásból kitűnik, hogy az évértékelő beszédek után a jobboldal növelte az előnyét.) Nyilván a jövő héten rendelnek majd talán valamit a Galluptól vagy a Tárkitól a nyugdíjasok vattacukor-fogyasztási szokásaival kapcsolatban – a főhatalmi párviadalt befolyásoló kérdést azonban „véletlenül” a Szonda Ipsos kapta. Az a cég, amelynek vezetője, Levendel Ádám, a miniszterelnök tanácsadója. Azaz Gyurcsány tanácsadója Gyurcsányt hozta ki az országértékelés győztesének. Rudi Zoltán meg mindezt kifizette a mi adóforintjainkból. Csoda-e – ha a szólásszabadsággal élve – kénytelen vagyok Friderikusz magazinját közhazugsági műsorszámnak tekinteni?