A konferencia címe – Magyarország jövőképe 2020-ig – akár szándékosan provokatív is lehetett volna. Ha belegondolunk ugyanis abba, hogy a társadalom zömének nemhogy reális jövőképre, de még „jelenképre” sincs lehetősége az egzisztenciális bizonytalanságok miatt, első látásra túlontúl merésznek is tűnhetett a nagy ívű célkitűzés. A nyilvános vita egyébként megfogalmazott célja szerint része volt annak a társadalmi párbeszédsorozatnak, amely azt tekinti feladatának, hogy a közigazgatás központi szervei hatékonyan végezhessék tervezési feladataikat. A másik prioritást abban látták, hogy a hazai közélet szereplői bekapcsolódhassanak a II. Európa-terv elkészítésébe. Ha nagyon leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, úgy foglalhatjuk össze Varga Csabának, a Stratégiakutató Intézet vezetőjének és Hideg Évának, a jövőkutatás professzorának vitaindító előadásait, hogy a jövő képlékeny és bizonytalan, még a tervezés alternatívái is. Ebből természetesen nem az következik, hogy ölbe tett kézzel kell várnunk, mit mér ránk a sors. Éppen ellenkezőleg, versenyképességünket fokozni kell, hogy az információs és a tudásalapú társadalom kifejezések lépten-nyomon puffogtatott frázisokból reális alternatívákká váljanak. Az előadók emlékeztettek arra is, hogy egyes számítások szerint az emberiség tudása két és fél év alatt megduplázódik. Óriási tehát a kihívás, de ennek csak úgy tudunk megfelelni, ha egyszerre több stratégiával készülünk a jövőbeli forgatókönyvekre.
A nyilvános vitán az a fajta gondolkodásbeli kettősség is kidomborodott, amely akkor is szembeszökő, ha a politikai motívumokat ki akarjuk szűrni a szakmai diskurzusokból. Érződött ugyanis az a különbség, amely a kormányzati vélemény, valamint a legtöbb felkért előadó és a vitában aktívan részt vevő szakemberek, egyetemi oktatók felfogása között feszült.
Veress József, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára amellett érvelt, hogy a magyarországi magángazdaság fogja meghatározni hazánk jövőjét, s úgy vélte, a rendszerváltás óta helyreállítási periódusban vagyunk. Az unalomig hangoztatott szlogent is elismételte más verzióban, mely szerint piciny országként nem vagyunk igazán nagyhatalom. Egy másik közhely szintén terítékre került az államtitkár tálalásában. A magyar társadalomnak két dologra van elsősorban szüksége: párbeszédre és együttműködésre, így az igazi siker az lenne, ha kiderülne, van-e konszenzusképességünk. Egy örökzöld politikai toposzt szintén felhasznált érvelése során a politikus: mindenkinek részt kell vennie ebben, nem csupán annak az alacsony színvonalú show-műsornak, amit most politikának nevezünk.
A vita meghívott résztvevői mindennapjainkhoz jobban kötődően, praktikusabban közelítették meg az információs társadalom hazai érvényesülését. Alföldi István, a Neumann János Társaság igazgatója arra figyelmeztetett: lehet, hogy már Magyarországon is beköszöntött az információs társadalom kora, ám erről legalább kilenc és fél millióan még nem tudnak.
Z. Karvalics László a budapesti műszaki egyetemről nem köntörfalazott, szerinte még házi feladat szinten sincsenek jól megoldva a gondok. Nyugat-Dunántúlon olyan településen járt, ahol a pár évvel ezelőtti támogatásoknak, fejlesztéseknek köszönhetően jól felszerelt, modern iskolát sikerült létrehozni. Mára viszont óriási dilemma elé került az önkormányzat, mivel csupán pár iskoláskorú gyerek maradt a faluban, választaniuk kell, hogy állami támogatások híján bezárják-e iskolájukat – s így a településüket is lassú elhalásra ítélik –, vagy erejükön felül vállalják a fenntartás pluszterheit. Egy fejlődő spanyol tartományban, Aragóniában ilyen kérdés fel sem vetődhet, hiszen a kormányzati oktatáspolitika három-négy gyerek esetén is lehetővé teszi az iskola működését. Ennek köszönhetően biztosra vehető, hogy pár év múlva sokkal több gyerek válhat az információs társadalom nyertesévé egy eldugott településen is, amely éppen ezáltal indul fejlődésnek. Z. Karvalics László jelezte: hosszan lehetne sorolni az itthoni EU-idegen negatívumokat a postahivatalok megszüntetésétől a vasútvonalak felszámolásáig, amelyek felgyorsíthatják a leépülési folyamatot.
Dombi Gábor, az Informatikai Érdekegyeztető Fórum főtitkára is úgy vélekedett, hogy miután a jövő nem írható le számítógépes programokkal, maga az ember hiányzik a történetből, a nagy formátumú elképzelésekből. Gáspár Tamás egyetemi docens azt hangsúlyozta, hogy el lehet képzelni egy élhető jövőt, ha az embereket ellátjuk vagyonnal és megfelelő technológiával, ám szerinte a nagyon nagy lendület mellett a csend stratégiájára lenne szükség. Amikor józan, a közügyekről felelősen gondolkodó emberek szép csendben harminc-ötven évben előre tudnának előre tervezni. Eszes Gábor miniszteri biztos ezt úgy fogalmazta meg: ki kell mondani, hogy az ország versenyképessége lehet csak a jövő alapja.
Stumpf István, a Századvég Politikai Iskola Alapítvány elnöke felvetette: a Kádár-rendszer végétől kezdve Magyarországon mindig rákényszerítették az embereket, hogy rövid távú túlélési technikákban gondolkodjanak, s ez az utóbbi tizenöt évben nem változott. Szerinte végre megengedhetnénk magunknak azt a „luxust”, hogy hosszú távú stratégiákban tervezhetnénk, s számba vehetnénk, milyen források, szellemi erők állnak a rendelkezésünkre. Fukuyama nagyhatású könyveire utalva kijelentette: az állam elhalásáról szóló marxista áltétellel szemben az államnak egyre meghatározóbb szerepet kell betöltenie a jövőben a stratégia terén, hiszen ez adja a létjogosultságát. Így kutya kötelessége a társadalomban meglévő szétszórt tudás mozgósítása és hasznosítása. Ehhez viszont a politikai ciklusokban való gondolkodástól meg kellene szabadulnunk.
A témáról egyebek a 13. oldalon
origo.hu
Ezt nem hisszük el – ilyen vízi lények élnek a borsodi tóban
