A kotnyeles éjjeliőr dilemmája

Április 20-án a köztévé Nap-kelte című műsorában Kóka János megmutatta nekünk az utat a takarékos állami gazdálkodás felé. Azt mondta: csökkenteni kell a Balaton déli partja mellett épülő autópálya völgyhídjába épített acél mennyiségét. Hozzátette: építsünk keskenyebb leállósávot az épülő pályán. És végül: nem kell annyi feljáróút, hiszen untig elég, ha csak a pályáról lehet megközelíteni a parkolókat. Minden elismerésem az ifjú és dinamikus gazdasági miniszteré, amiért a gondos gazda szemével végigvizslatta a – sokszor szabadon szárnyaló mérnöki fantáziától vezetett – tollal írt műszaki dokumentációt. Azt is készséggel elismerem: a magyar mérnököknek vannak még feladataik a vállalkozói gondolkodásmódhoz vezető rögös úton.
Ugyanakkor nem tudom kitörölni emlékezetemből a kilencvenes évek eleji történetet. Nem árulom el, melyik kormány idején épült egy autópályánk. Ennek előkészítése során módosították az eredeti tervet: költségtakarékossági okokból politikusok javaslatára alacsonyabb műszaki tartalommal készült el a sztráda. Nem építettek leállósávot, és a pálya két oldalát elválasztó részt is kispórolták a készülő útból. Az M0-s autópálya eme elkészült szakaszát, a budapesti körgyűrű M5-ös és M1-es autópálya közötti részét nevezik ma – a sok baleset miatt – halálsztrádának.
Mindezek miatt talán nem veszi rossz néven a mélyen tisztelt miniszter úr, ha ezúton bátorkodom felhívni a figyelmét: a tömeges balesetek elkerülése céljából érdemes lenne felettébb óvatosan beleavatkozni az ilyen ügyekbe. Még akkor is, ha a padlógázas kormány ifjú és – bizonyos körökben – népszerű minisztereként, valamint sikeres vállalkozóként minden lehetősége megvan rá, hogy ezerrel tépjen előre. A kedves olvasónak viszont, aki – tetszik, nem tetszik – a szép jövő előtt álló, ifjú, liberális és ha igazak a politológusi jóslatok, akkor a gazdaságpolitika döntési centrumába kerülő miniszter mögött ül az autóban, azt mondom: érdemes belenéznie a visszapillantó tükörbe. Érdemes egy futó pillantást vetnie az elmúlt idők történéseire. Mert mit is látunk ott?
Legelőször is azt, hogy a Pénzügyminisztérium élén lezajlott váltás után a kommentárok túlnyomó többségben arról szólnak, hogy mit kellene másképp csinálni. A kormánypárti beszéd, amely ma már nem reformokat emleget, hanem száz kicsi lépést, viszont továbbra is ellentmondásos. Hiszen a „nagy ugrásról” is szó van: „nem érdemes tovább a feneketlen zsákba önteni a pénzt”, ezért „ki kell dobni az egész zsákot, és új zsákot kell varrni helyette” – mondta Kóka János az említett műsorban. Csakhogy régóta világos, Magyarországon az igazi probléma nem a zsákkal, hanem a zsákosokkal van. Nem a zsák feneketlen, hanem a zsákosok étvágya. És ha kinyitogatjuk a fiókokat a minisztériumokban – ahogy Gyurcsány ígérte –, akkor sok minden kidől onnan. Ehhez azonban nem a zsákot kellene kicserélni és újravarrni, hanem a zsákosokat eltávolítani – ez sem titok.
Azután, ha még messzebb tekintünk hátra az időben a visszapillantó tükörben, azt látjuk: a kilencvenes évek közepén, a Horn–Kuncze-kormány idején a szabad demokraták gyors, készpénzes privatizációt szorgalmaztak. Azt is mondták a szabadpiac hívei, azé legyen a vagyon, aki működtetni tudja. Bauer Tamás, Tardos Márton és társaik lesajnálóan nyilatkoztak Csehországról, valamint a többi posztkommunista ország lassú, megfontolt magánosítási gyakorlatáról. Ma látjuk, hol tartanak a csehek, és hol tartunk mi. A szabadpiac tökéletes működésének propagálói akkoriban hevesen tiltakoztak az állam bármily csekély szerepvállalása ellen. Nincs szükség gazdasági minisztériumra, mondták: hagyjuk a gazdaságot fejlődni a maga útján. Az éjjeliőr állam hívei még a rendőrség feladatainak egy részét is privatizálták, létrehozva ezzel egy olyan magánhadsereget, amely szakértők szerint ma már komoly biztonsági kockázatot jelent az országnak. Amikor pedig napvilágra kerültek az első korrupciós ügyek, és Horn Gyula széttárta kezeit: hja, kérem, a korrupció természetes jelenség, a világon mindenütt együtt jár a magánosítással – mosták kezüket.
Az éjjeliőr liberálisok „elvi szabadelvűsége” a Medgyessy-kormány megalakulásakor ért véget. Miután világszerte megdőlt az állami beavatkozás nélküli gazdaság dogmája, a laisser faire magyar harcosai is kedvet kaptak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek Horn Gyula ősparancsának: vegyünk részt „a baloldali tulajdonosi osztály” létrehozásában. A Gyurcsány-kabinet idején pedig végképp kiderült: Magyarországon nem a hajléktalanok, a munkanélküliek, a nagycsaládosok, a fogyatékkal élők a legrászorultabbak. A filmipar, az üdültetői, a tankönyvkiadó, a felnőttképző és az informatikai szakma szorul leginkább rá az állami emlőkre. Az új, immár sziámi ikerként összenőtt balliberális elit békésen szívja a támogatásokat elbíráló testületek és a pénzeket elnyerő társaságokon keresztül az állami tejet. Mint tudjuk, Kóka úr is ennek a „rászoruló” baráti körnek a tagja. Az ellenzékiséggel a legcsekélyebb mértékben sem vádolható Magyar Hírlap A 100 leggazdagabb magyar című kiadványában a közelmúltban példának okáért azt írta: Kóka János cége, az Elender árbevételének csaknem a fele a Sulinet programhoz köthető. Mára már oda jutottunk, hogy csak a világon mindenhol rendkívül veszteséges, de köztudomásúan fontos közösségi funkciókat ellátó szórakoztatóipart (úgymint kaszinóipar, totó-lottó, szerencsejáték, szexipar stb.) kell kihúzni a slamasztikából. Szerencsére azonban nem kell sokáig koplalniuk a kaszinó-, játékgép- és peepshow-üzemeltetőknek, hiszen közeledik a miniszterelnök jótékony mentőöve. Gyurcsány Ferenc évértékelő beszédében megígérte: a Nemzeti fejlesztési terv egyik kiemelten támogatott területe lesz a szórakoztatóipar.
Akár elégedetten és jóindulattal is szemlélhetnénk tehát azt a forradalminak tekinthető generációváltást, amely – Hiller István kifejezésével – padlógázzal söpör végig immár nemcsak a Magyar Szocialista Párton, hanem az egész kormányzati szférán. Ráfér a vérfrissítés és a megújulás a megfáradt baloldali elitre: ideje lenne, hogy az elkényelmesedett apparátcsikokat az egyenes beszédet használó, dinamikus, kreatív gondolkodású vállalkozók váltsák fel. Csakhogy, mielőtt örülnénk, vegyük észre: a Gyurcsány–Kóka-tengellyel és a hozzájuk csatlakozó finom modorú Veres Jánossal nem a minden akadályoztatás és gáncsoskodás ellenére felszínre törő őstehetségek, hanem a baloldali politikai dinasztiák kegyenceiként ismertséget szerzett, állami emlőkön meggazdagodott és oda megtért tékozló fiúk kerültek a kormányrúd közelébe. Mindannyian láthatjuk a szocialista pártban Szombathelytől Kőbányán át Debrecenig zajló belháborúkból, hogy a politikai baloldalon zajló generációváltás nem érdemi megújulás. Mindössze annyi történik, hogy a máról holnapra élő, elfáradt bűvészmutatványosok politikusi ügyeskedése helyébe ellentmondást nem tűrő, a politikai életet átmeneti kirándulásnak és meggazdagodási lehetőségnek tekintő macsó igazgatók és főnökök nyers, gátlástalan és durva érdekérvényesítése lép. Akárcsak a munkahelyi főnök, Gyurcsány, Kóka és társai mindenbe beleszólnak, és minden területen okosabbak, mint kollégáik. Semmi nem idegen tőlük. Talán ezért elégedett velük Fodor Gábor, az éjjeliőrök szintén mindenbe belekotnyeleskedő, elvhű liberálisa.