Az elmúlt tizenöt év zsákutcáját nem csak az elszegényedés és a bizonytalanságtól való félelem okozza. Sokkal többet rombolt amúgy sem fényes lelkiállapotunkon a cinizmus és az együttérzés teljes hiánya. A vállvonogató közöny, gúny és a minket körülvevő világ relativizálása. Korunk minden erkölcsi parancsa kikezdhető, elkoptatható, viszonylagossá tehető. Így kaphat felmentést a pedofil, a kéjgyilkos vagy a krumplitolvaj. Az első nem tehet róla, a másodiknak rettenetes volt a gyermekkora, a harmadik egy szegény megélhetési bűnöző. Nem kell tisztelni az öregeket – minek rontják a levegőt? –, nem kell felállni, ha felkapaszkodik a villamosra egy várandós nő – a porontya az ő magánügye –, de nem szeretünk betegeket sem látni. Példák sora bizonyítja: nem számíthatsz irgalomra, kegyelemre, együttérzésre. A kemény bakancsok és a mocskos szavú médiahangadók kora ez.
Hogy mégis van néha egy kis szünet ebben a kegyetlen körforgásban, az elsőre nem is reményt, hanem gyanakvást hordoz. Mi a haszon, mi a profit ebben? Aztán elszégyelljük magunkat. A Kvasz családnak semmi haszna nem származott abból, hogy a mandulaműtétbe belehalt Márk szerveit felajánlották transzplantációs célokra. Kvasz Gábor és Lantay Erzsébet. Jegyezzük meg e két nevet. Nem öklöznek a sztárbokszgálán, nem bohóckodnak Hajóssal, nem esznek pókot, nem mennek le kutyába a Csaó Darwin!-ban, nem villalakók, BB-résztvevők, nem szulákshowznak, nincs bérelt helyük a pletykalapok színes oldalain. A Kvasz házaspár intelligenciája ezektől fényévekkel magasabbra taksálható. Először is elszenvedték a legnagyobb csapást, ami embert érhet, elvesztették a gyereküket, ráadásul egy banális beavatkozás nyomán. Egy egyszerű mandulaműtéttől. És most tekintsünk el az orvosi megnyilvánulásoktól, a titkolózástól, a mellébeszéléstől, a stílustól, ami a hozzátartozót enyhe retardáltnak nézi, akire nem tartozik szinte semmi. Tekintsünk el attól, hogy mandulaműtétbe nem szokás belehalni. Az év kórházának ez a manőver sikerült. De ez egy másik dolgozat témája. Kvaszék elvesztették a szemük fényét, a kis Márkot.
Magyarországon halottból szervet kivenni elvileg lehetséges. A gyakorlatban nagyon kevés az a hozzátartozó, aki akár kegyeleti, akár spirituális meggondolásból ebbe belemegy. A múlt évben nálunk 350 szervátültetést végeztek, és hetvenketten haltak bele abba, hogy nem kaptak idejében segítséget. Azaz nem volt átültethető szív, máj, vese, tüdő. Ezek közül a vese az egyetlen, ami művileg pótolható, a többiek, ha nem jutnak szervhez általában egy éven belül, meghalnak.
Kvasz Márk négy gyereket mentett meg a biztos haláltól. Az egyik a máját kapta, ketten egy-egy veséjét, a szívbillentyűit egy negyedik kisgyerek. Ők tudnak majd futni, nevetni, sírni, szeretni, a tudomány mai állása szerint megérhetik a felnőttkort is. És bennük egy holtában is nagyszerű kisfiú szíve dobog, veséje és mája végzi létfontosságú munkáját.
Nem tudom, hogy a sok, mára már túlságosan is inflálódott, nyíltan pártos kitüntetések korában melyikkel lehetne a Kvasz házaspárt megtisztelni? Lehet, hogy egyikkel sem, lehet, hogy el sem fogadnák. Mint ahogyan a kórház által fizetett peren kívüli milliókat is jótékony célokra kívánják fordítani.
Márk életét sem pénz, sem kitüntetés, sem varázslat nem hozza vissza többé. A Kvasz–Lantay házaspárnak mérhetetlen fájdalma mellett annyi vigasza mégis lehet, hogy elvesztett gyermekük másik négyben él tovább. Ha van másvilág, akkor a kis Márk, egy felhőn lógázva a lábait, ezt üzeni nekik: Anya, apa, nagyszerűek voltatok!

Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán