Évek óta szemben áll egymással a két nagyhatalom. Mint azt Mészáros Klára elmondta, hat-hét évente felmerül a világháborús dúlás, amelyben egyik fél sem enged. Japán a tankönyveiből kihagyja múltjának eme sötét részét, amely így nagyon felháborítja a kínai közvéleményt. Mint a Kína-szakértő elmondta, Japánban a világháborús eseményekről szinte semmit nem tudnak az emberek, sőt a Kínában tanuló japán diákok is értetlenül állnak történelmük ezen szomorú része előtt. „Közben pedig Kína azt sulykolta a fiatalságnak, hogy Japán szörnyűségeket hajtott végre a világháborúban, ami egyébként igaz” – mondta Mészáros Klára. A mostani események szerinte kínai jelzések, amelyek azt üzenik Japánnak, hogy soha nem fogják elfelejteni a háborús eseményeket.
Tokió és Peking mintha egy páternoszter két külön fülkéjében állna, s ellentétes irányba mozogna. Kína a több évtizedes kemény irányítás és a rettentő alacsony belső fogyasztás hatására mára a világgazdaság egyik főszereplőjévé nőtte ki magát, míg a japán csoda kifulladni látszik. A nyolcvanas években még bálványozott japán gazdaság a kilencvenes évekre megtorpant, s mára egymást érik a csődök a szigeteken. A japán hegemónia is megtört az ázsiai térségben, helyét pedig épp Kína veszi át. A két nagyhatalom egyértelműen egymás riválisa, s bár a gazdaságuk egymásra volt utalva mindig is, a két nép soha nem kedvelte egymást. Japán gazdaságának felfutása idején az olcsó kínai munkaerő miatt nyugati szomszédjánál készítette termékeit, a kommunista államnak pedig szüksége volt a japán technológiára. Jellemző a két ország törekvéseire, hogy a japán ötletet, miszerint Ázsiát „osszák fel” egymás között, Kína elutasította a 90-es évek közepén. Pekingben úgy vélték, mindkettő őket illeti, s látták, csak idő kérdése, s politikailag és gazdaságilag is gyűlölt szomszédjuk elé kerülnek. Jelenleg Peking úgy véli, 2020-ra éri el az Egyesült Államok mennyiségi termelését, s tíz év múlva minőségben is versenyez az egyetlen szuperhatalom termékeivel.
Ára van azonban a kínai csodának. A keleti tengerpart fantasztikus fejlődése ugyanis nem vonta magával az ország elmaradott nyugati részeinek felzárkózását. „A legfejlettebb tartományok és a legszegényebb részek közötti jövedelemkülönbség harmincszoros, ezt általában nem említik meg a gazdasági sikertörténetről szóló beszámolók” – közölte a kutató. Kínában mintegy kétszázmillió munkanélküli van, akik főként a mezőgazdaságból élő szegény vidékeken tengődnek, ám sokakat vonz a nagyváros, ahol nagyjából háromszázmillióan élnek egyik napról a másikra, alkalmi munkákból tartva el magukat. Ugyanakkor ott vannak a dúsgazdag üzletemberek, akiket Csiang Cö-min elnök fantasztikus ötletével bevontak az ország irányításába. Bizonyos megszorításokkal a gazdasági elit tagjai beléphettek a kommunista pártba, így összefonódott az üzleti élet vezetői és a politikusok rétege. A pénzemberek hűségét biztosítani lehetett a zsíros megrendelésekkel, a hatalom pedig sziklaszilárddá vált. A különbség egy sanghaji üzletember és egy belső-mongóliai paraszt között ki sem fejezhető. Ez a jövedelmi szakadék persze hatalmas feszültségeket szül a társadalomban, s ezért támogatja a kínai kormány a kisebb csetepatékat a történelmi vitákról, hogy a nyomorgó nép inkább a japánok rémtetteivel foglalkozzon, s ne saját sorsán keseregjen.
A felülről irányított gazdaság, bár fantasztikus eredményeket ért el az elmúlt években, mégsem tudja fenntartani tempóját. Ennek a szakértő szerint egyik fő oka az energiahiány. Míg 1983-ban még önellátó volt ilyen téren a birodalom, mára másoktól függ. „Eljutottunk oda, hogy a kínaiak is beülnek az autójukba, amely a rengeteg kocsi miatt olajválságot is eredményezhet” – vélte Mészáros Klára. Hozzátette, míg a fejlődés töretlen, már évekkel ezelőtt is történtek olyan esetek, hogy egy-egy gyár energiahiány miatt csak 60 százalékos termelést tudott megvalósítani. A kínai ipar energiaéhsége szinte kielégíthetetlen, így egy térségbeli konfliktus minden bizonnyal az agresszív kínai illetékesek miatt alakulna ki, s nem a történelmi viták miatt.
Más mércék. Kína számos városában vonultak utcára a japán tankönyv állításain felháborodott tömegek, amelynek láttán az európai emberben felmerülhetett, hogy épp a kínai civil társadalom megnyilvánulását látja. Erről azonban szó sincs. Kína lakossága ugyanis semmilyen körülmények között nem vonulna fel, ha azt a kormány nem engedélyezi. A nyugati országokban szinte másról sem szólnak a Kínával kapcsolatos hírek, mint az ottani elnyomásról, a jogok sárba tiprásáról. Ez bizonyos vélekedés szerint inkább az európai kultúrkörből nézve számít szörnyűségnek, Ázsiában ugyanis mások az értékek, s más mércével mérnek. Kínában az emberi jog jószerivel azt jelenti, adnak enni a népnek, és felruházzák őket – ezen túl már semmi nem tartozik bele ebbe a kategóriába. Ez az egész térségre jellemző. Kína nem tartja szükségesnek, hogy megváltoztassa vélekedését a kisebbségeivel kapcsolatban, vagy akár a Falunkung-csoporttal szemben. A hatalom ugyanis úgy véli, a tüntető csoportok letörésével szolgálatot tesz az országnak. (S. L. S.)
