Alighogy letörte a fegyveres ellenállást az 1956. november 4-én az országra rontó szovjet ármádia, nem várt esemény billentette ki ritmusából Kádár János bábkormányát.
Egy hónappal az invázió után magyar asszonyok és lányok tartottak tüntetést a budapesti Hősök terén. Az első vonulók délelőtt 11 körül érkeztek a térre, kezükben nemzeti és gyászlobogókkal, koszorúkkal, virágcsokrokkal.
Kettes-hármas sorokban, némán haladt a menet. Bár páncélautók, fegyveres katonák és karhatalmisták („pufajkások”) próbálták akadályozni a tüntetőket, az asszonyok a Műcsarnokot megkerülve így is eljutottak az Ismeretlen Katona sírjához. Órákon át vonult a Himnuszt éneklő sokaság – délutánra koszorú- és virágerdő borította el az emlékhelyet.
Efféle békés tiltakozásra nem számított a gyűlölt „muszkakormány”. Nem csoda, hogy gyors revansfélén spekuláltak. Szellemes ötletük nem lévén (ahhoz szellem kellett volna), „fasisztaellenes tömegdemonstrációt” szerveztek december hatodikára.
A később „vörös zászlós tüntetés” névre keresztelt felvonulás valójában a hatalom provokációja volt.
Nem a béke megteremtésére törekedtek, ahogyan hirdették – a felhergelt lakosság indulatában reménykedtek. Jól okoskodtak. A tömeg előbb kifütyülte a fasiszta- és munkástanács-ellenes jelszavakat kiáltozó provokátorokat, majd megdobálta őket, kicsavarta kezükből a vörös zászlókat.
Több se kellett a beavatkozásra váró fegyveres hatalomtól. A sortüzek nyomán halottak és sebesültek vérétől piroslott az aszfalt. Önmagukat adták. Fáziskéséssel, két napra rá már Marosán György is teli szájjal ordította: – Mától kezdve lövünk!
A múltat végképp eltörölni? Nem! Nem! Soha!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!