(mitől butulunk…)

Én nem tudom, hogy a számítógép butít-e, miként azt tudományos felmérések alapján állítják különböző kutatócsoportok. Talán egyszer arról is készül felmérés, hogy a tudomány butít-e, s akkor bizonyára kiderül, miszerint a tudományok fejlődése, amely mintegy mellékesen létrehozta a tömegszórakoztatás modern eszközeit, a televíziót, az elektronikus játékokat és a többit, az emberi butaságot, ha nem is növelte, de szinten tartotta.
Persze ezt félig-meddig tréfaként mondom, nincs semmi bajom a mindent tudással, bár kétségkívül itt is megfigyelhető a világon olyannyira jellemző kettéhasadás, ezúttal tudósokra és tudatlanokra. Nyilvánvaló, hogy az emberiség mintegy egymilliomod része kapizsgálja a kvantumelméletet, s a modern matematikának vannak olyan területei, amelyhez a világon alig négyen-öten konyítanak. Ennek ellenére az emberek a legtermészetesebb módon veszik birtokukba a tudomány által létrehozott eszközöket. Én magam lekötelezettje vagyok a tudománynak: a szívsebészet fejlődése nélkül valószínűleg, ahogy kellő iróniával mondani szokták, már alulról szagolnám az ibolyát. A túlélés számomra kellemes részeredmény, bár hosszabb távon létezésem kérdésében nem hozott döntő változást.
De térjünk vissza a számítógép előtt görnyedező gyermekhadra vagy a mobiltelefon megszállottjaira, akik egész nap pittyegtetnek. Az én gyermekkorom kedvenc elfoglaltsága a gombfoci volt, amely bizonyos értelemben emlékeztet ugyan a sportra, s versenyszerűen is űzhető, azonban lényegében az is asztal fölé görnyedést, bizonyos – sok gondolkodást és intellektuális elmélyülést nem igénylő – mechanikus ténykedést jelent. Legalábbis, ami a tréning részét illeti. Be kell vallanom: kőszegi házunk szőlővel befuttatott verandáján naponta több órát töltöttem el azzal, hogy bal kézzel vérre menő csatákat vívtam gombfocival a jobb kezem ellen. Elvileg két különböző csapat vetélkedéséről volt szó (tizenhat komplett együttest őriztem a fiókomban), volt Fradim, Honvédom, Újpestem és MTK-m. A legjobb játékosom egy jelentéktelen külsejű, de elképesztő képességű fekete zakógomb volt, ami nagyanyám varrókosarából került a birtokomba. Természetesen Puskás Öcsinek hívták, és biztos helye volt nemzeti válogatottamban is, ha például Pock Józsi ellen hivatalos mérkőzést vívtam az evangélikus legényegylet pingpongasztalán. A Puskás Öcsi szerepét játszó gombról a legavatottabb szakértő sem tételezhette volna fel, hogy képes egy-két centiről is a fölé tornyosuló kapust átjátszva a jobb felső sarokba emelni a labdát, mármint az inggombot, ami megfelelt a helyi szokások által előírt formáknak és méreteknek. Természetesen volt Grosicsom is (egy hihetetlen nagyságú amerikai bundagomb), Bozsikom és Hidegkutim, sőt Deákom is (a bátyám kabátjáról lemetszve). Deák majdnem olyan gólképes volt, mint Puskás Öcsi, némely esztendőben ő lett a gólkirály.
Ugyanis legtermékenyebb időszakomban tizenhat csapattal megrendeztem az NB I-et. A hazai pályán lévő csapattal a jobb kezem játszott, idegenbe a bal kezem ment. Félő, hogy a tizenhat csapatban szereplő mind a százhetvenhat gombot név szerint ismertem, s mint egyben a válogatott kapitányának, nem okozott gondot felhoznom Dorogról Buszánszky Jenőt a nemzeti tizenegybe.
Ahogy most visszaemlékszem, az egyes gombokhoz kötődő személyes rokonszenvem sohasem befolyásolta a végeredményt. Unalomról szó sem lehetett. Őszintén szólva máig úgy érzem, hogy életem egyik legnagyobb sikere volt, amikor közel kétévnyi intenzív edzés után sikerült a verhetetlennek kikiáltott Pock Józsit 5-2-re legyőznöm. Sokat tudnék még mesélni csapataimról. Végül oly tökélyre jutottam, hogy a legkiemelkedőbb képességű gombjaimat megtanítottam kosárlabdázni is. Arra a kis asztalra, ott a kőszegi verandán, máig úgy emlékszem, mint egy különleges boldog világra, amely az enyém.
Hogy gombfocizás és fantáziálás közben butultam-e, én nem tudom…