Örökös megméretés

Felszállt a fehér füst – egyelőre nem a Vatikánban, hanem a Buckingham-palotában. Legalábbis képletesen szólva. Miközben a nagyvilág az új pápa kilétét firtatja, a hírekben mintha háttérbe szorult volna a walesi herceg második házassága. Pedig a szombati szertartás egy több évtizede húzódó, a brit királyi család számára rendkívül kínos, ráadásul súlyos közjogi kérdéseket felvető helyzetre tett pontot, arról nem is beszélve, hogy Károlynak immáron nem kell a világ elől rejtegetnie a Camilla Parker Bowleshoz fűződő gyengéd érzéseit.
A ceremónia azonban nem sikerült úgy, ahogyan azt a királyi családban eltervezték. Mindenekelőtt a helyszínnel adódtak gondok: az esküvőt végül nem a windsori kastélyban, hanem a helyi városháza egyszerű házasságkötő termében tartották meg. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt az is, hogy Camilla státusa nem lehet egyenértékű az elhunyt Dianáéval. Éppen ezért az esküvő bejelentésével egy időben közölték, hogy a Cornwall hercegnője címet veszi fel, és Károly megkoronázása esetén sem tart igényt a királynői címre, bár az férje trónra lépése esetén automatikusan járna neki. Ráadásul Camilla Parker Bowles elvált státusa miatt csak polgári házasságkötés jöhetett szóba, és ez a tény már önmagában is sokak szemében csorbította a királyi ház tekintélyét.
Az esküvő közeledtével sokasodtak a gondok-bajok, kedvezőtlen előjelek. Kiderült, hogy a pápa temetése miatt egy nappal el kell halasztani a kézfogót. Történelmi értelemben meglehetősen különös ez az eljárás, hiszen a régmúltban aligha fordult volna elő, hogy a protestáns Anglia „kitérjen” a Vatikán elől – bár az ökumenizmus korában ma már minden másképp van. Meglehetősen sajátos üzenete van a szombati napnak is, Erzsébet királynő édesanyja ugyanis április 9-én halt meg, így Károly és Camilla a családi gyásznap évfordulóján fogadott egymásnak örök hűséget. A halasztás miatt számos gond adódott a szervezéssel is, a már elküldött meghívókat módosítani kellett, a királyi pénzverde újranyomatta az emlékérméket, a posta nem árusította a nagy alkalomra kibocsátott bélyegeket. Végezetül érdemes szót ejteni a biztonsági intézkedésekről, amelyek összege a rendőrség szerint elérte a hárommillió eurót, ami a szigetországban sem csekélység.
Nem túlzás azt állítani, hogy világ hosszú évek óta találgatja: vajon mi lehet a közös a walesi hercegben és a választott hölgyben? Amikor 1970-ben első ízben találkoztak Windsorban, Camilla Parker Bowles állítólag így szólította meg Károlyt: „Dédnagymamám szeretője volt a maga dédnagyapjának. Mi lenne, ha…?” Hiába azonban a történelmi előzmény, a dédnagymama, Alice Keppel és VII. Edward bizalmas viszonya, az élet más forgatókönyvet írt. Camilla 1973-ban feleségül ment Andrew Parker Bowles katonatiszthez, s bár a titkos románc folytatódott, Károly is elvette Dianát. Ma már csak találgatni lehet, miért nem fordult komolyabbra a kapcsolat. Talán a Károlyra nagy hatást gyakorló nagybácsi, az 1979-ben az IRA által meggyilkolt Lord Mountbatten Camilláról alkotott lesújtó véleménye („ideális szeretőanyag”) riasztotta el a trónörököst? Vagy az „ideális szerető” egyszerűen csak féltékennyé akarta tenni az Egyesült Királyság legkapósabb fiatalemberét? Akárhogyan is történt, az biztos, hogy Camilla 1996-os válása, majd Diana 1997-es halála ismét egymáshoz közelítette a hajdani szerelmeseket, és ennek eredményeképpen szombaton végre egybekelhettek.
A brit társadalom alapvetően engedékeny az újabb hercegi frigyet illetően. Mindenfajta felmérés azt bizonyítja, hogy az emberek nem találják botrányosnak Károly második házasságát. Nagy szó ez, hiszen nem is olyan régen, Diana hercegnő halála után, valóságos népharag tombolt Károly és Camilla ellen – sokan a walesi herceget és „barátnőjét” okolták a végzetes autóbalesetért. Emlékezhetünk, a brit polgárok jelentékeny része még azt sem zárta ki, hogy maga Károly készítette elő a párizsi szerencsétlenséget – amely állítás nemcsak az emberek határtalan fantáziájának, de a monarchia meggyengülésének is egyfajta fokmérője.
Valóban, milyen jövője is lehet a királyság intézményének a szigetországban? Köztudott, hogy Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, amelynek élén – államfőként – az örökletes rendben következő uralkodó áll. Jóllehet az 1688-as „dicsőséges forradalom” után kiépült az alkotmányos monarchia annak minden ismérvével együtt – a király uralkodik, nem kormányoz, érvényesül a hármas hatalommegosztás a parlament, a kormány és a bíróság között –, és az uralkodó jogköre világosan szabályozott, sokaknak még a látszat is sok. Lássunk néhány beszédes számadatot! Bár a királyságot szilárdan támogatja az összlakosság kétharmada, és a brit polgárok fele elégedett a Windsorokkal, figyelmeztető jel, hogy az állampolgárok ötven százaléka szerint húsz év múlva megszűnik a monarchia. Nem elhanyagolható továbbá, hogy a megkérdezettek 30-35 százaléka változtatna a királyságnak a jelenlegi brit társadalomban betöltött politikai, alkotmányos, költségvetési szerepén. A változó közgondolkodást jól illusztrálja egy másik felmérés, egészen pontosan összehasonlítás: Erzsébet királynő 1953-as megkoronázásakor a brit polgárok fele szilárdan hitte, hogy ő „Isten választottja”. Ma már statisztikailag is nehezen kimutatható a hasonló elveket vallók aránya. Az anglikán egyház fejének, Rowan Williams canterburyi érseknek is az a véleménye, hogy időszerű az egyház és a monarchia viszonyának modernizálása.
Ezek után aligha meglepő, hogy a legfrissebb hírek szerint Károly és Camilla változtatni szeretne a királyi családról kialakult képen. A The Times szerint első külföldi útjuk az Egyesült Államokba vezet majd, és ez már csak azért is hírértékű, mert a tengerentúlon különösen nagy rokonszenvvel tüntették ki a néhai Diana hercegnőt. Figyelemre méltó a The Guardian minapi állásfoglalása is. Szerintük az esküvő legalább megmutatta a világnak, hogy Nagy-Britannia „ma már nem annyira merev és formális”. A királyi családot rendszeresen bíráló napilap tehát pozitív fejleménynek tartja a walesi herceg esküvőjét. Lehet, hogy Camilla éppen azoknak a szívét nyeri meg, akik eddig idegenkedtek az udvar viselt dolgaitól? Bármilyen tetszetős is a felvetés, ez nem valószínű. A brit társadalmat korántsem „rázta meg” a szombati ceremónia, a televízióban csupán 7,3 millióan nézték meg a házasságkötést. Összehasonlításképpen: Károly és Diana házasságkötését 1981-ben 28 millió néző követte a képernyőkön. Ezek után nem nehéz megjósolni, hogy Camilla hosszú időn át – talán élete fogytáig – a tragikusan elhunyt hercegnő vetélytársa marad az emberek szemében. A fiatalon eltávozottak az utódok emlékezetében rendszerint legyűrik az élőket: nem öregednek, nem hibáznak, nem veszítenek. Miután Camilla és Károly alighanem tudja ezt, tiszteletre méltó, hogy ország-világ előtt vállalták az örökös megméretést.