Néhány gondolat erejéig muszáj visszatérni még a pénteki mérkőzésre is. A magyar játékosokat, előzetesen hiába tagadták, lélekben megviselhette a norvégok fölényes sikere, mert szétesetten, indiszponáltan kezdtek. Ennek ellenére nyerhettek volna, de a szerencse sehogy sem akart melléjük állni. A második harmadra végre fölénybe kerültek, de Ladányi kötekedés miatt kétperces büntetést kapott, s a britek kihasználták a lehetőséget. Egyenlítés helyett Palkovics kétszer is a kapuvasat találta telibe, a bíró korai sípszava Ocskayt megfosztotta egyébként szabályos góljától – ennyi „csapást” csapatunk még nem képes elviselni.
A találkozó legmeglepőbb jelenete azonban csak ezután következett. Az ismert forgatókönyv szerint a lefújás után a két csapat felsorakozott, s a 3-0-ra győztes tiszteletére eljátszották az angol himnuszt. A mieink láthatóan nem tudták hová tenni a már-már szimpátiatüntetésbe átcsapó éljenzést, amit a magyar himnusz eléneklése koronázott meg. A magyar hokisok természetesen vigyázzba vágták magukat, a britek némi tanácstalanság után ugyanezt tették. Érthetetlen, de nem megmagyarázhatatlan jelenetsor volt. A magyar válogatott feljutási reménye végleg szertefoszlott, cseppet sem csodálkozhattunk volna, ha a nézők szótlanul, sietősen elhagyják a csarnokot, vagy ha éppen fütyülni kezdenek. Ezzel szemben ujjongtak. Pedig látták a mérkőzést, tisztában kellett legyenek annak következményével. Akkor mégis miért? Egyrészt talán azért, mert a jégkorongozók – szemben mindenekelőtt a labdarúgókkal – kikezdhetetlen megbecsülést élveznek, amit igyekeznek is megszolgálni: ha nem megy a játék, akkor is végighajtják a meccset. Másrészt viszont nagyon úgy tűnik, a magyar ember is ünnepelni akar. Még akkor is, ha sportszakmailag kudarcot lát. Nemzeti érzését, önbecsülését annyira meghurcolták, meggyalázták, hogy mára lényegében csak sporteseményeken képes feloldódni, ott tudja gátlások nélkül kiáltani: hajrá, magyarok! Szombaton, Lengyelországgal szemben az volt a tét: a magyar válogatott méltó-e arra, hogy ennek az érzésnek forrása legyen. Szerencsére nem csalódtunk. Bár a játék akadozott, az elszántság nem hiányzott, az
1-1-es döntetlen megfelelt az erőviszonyoknak, ahogy az így elért harmadik helyezés is.
Pat Cortina, a magyarok kanadai szövetségi kapitánya sem volt elégedetlen, de mivel edzőként magasabbra tör annál, mint hogy divízió I-ben bronzérmes csapat edzője legyen, elsősorban a hibákat elemezte:
– Nagyjából azt kaptam a világbajnokságon, amire számítottam. Ám egy körülményre nem voltam felkészülve. A harmadik mérkőzésünk után előbb csak a csapat környékén, később azon belül is már mindenki úgy érezte: ott vagyunk az A csoportban. Pedig két meccs még hátra volt. Ezek bebizonyították, egyelőre se fizikálisan, se mentálisan nem vagyunk felkészülve az A csoportra. A képességekkel nincs gond, de még többet kell dolgozni.
Cortinától arra a kérdésre is feleletet vártunk: ezt a munkát vele vagy valaki mással fogja-e elvégezni a magyar válogatott. Kitérő választ adott. Gesztusai, olykor elejtett mondatai azt sugallják, a magyar kapitányi poszt neki elsősorban nem pénzkérdés. Fejlődni akar. Ebből kiindulva: csak akkor marad, ha erre vele együtt a játékosok is képesek. S ez nem csak huszonnégy ember érdeke. A nekik szurkolókkal együtt ezreké. Ezt a körülményt nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni.
A debreceni divízió I-es vb végeredménye: 1. Norvégia 9 pont, 2. Lengyelország 7, 3. Magyarország 6, 4. Japán 4, 5. Nagy-Britannia 4, 6. Kína 0. A norvégok feljutottak az A csoportba, a kínaiak kiestek a divízió II-be.
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
