Nagy fába vágta a fejszéjét a pályakezdő rendező, Harangi Mária, amikor Gyöngyösi Levente első, hét esztendővel ezelőtt pályázatra írt, akkor még egy-, ma már kétfelvonásos operáját színre vitte. Az ifjú zeneszerző, aki bevallottan a dramaturgiával való küszködéssel komponálta meg ugyan első, egész estés operáját, máris teljes vértezetben áll előttünk. Már ami a sűrű szövésű, sötét tónusú, drámaian gazdag zenét illeti.
Már a kezdet kezdetén gyászos hangulattal indít, igaz, egy puskalövés erejéig előre hozza a finálébeli fátum beteljesedését. Vashegyi György, aki saját bevallása szerint, első ízben vezényel kortárs operát, szemlátomást „együtt lélegzik” a szerzővel, ha néha túl is harsogja őt, pontosabban, némelyik énekes kádenciáját. Mindenképpen része van abban, hogy a daljáték sűrű szövésű zenéjét érvényre juttassa.
Babits mesterművének ihlető forrásként, operaszüzséként való felhasználása istenkísértés, hiszen jóformán csak az álombéli, nyomorúságos történetek „mozgósíthatók” cselekménnyé. A végzős gimnazista, Tábory Elemér megkettőződött, álombéli énjének, az ütött-vert-hajszolt Inasnak a kálváriáját lehet csupán színpadi cselekménynyé formálni – míg a jómódú, gondtalan fiú férfivá érését, s egyúttal személyiségmegkettőződéses kórságára való ébredését igazából csak a zene fájdalmas-érzékletes, a lélek háborgását híven ecsetelő szuggesztivitása képes megidézni. Szerencsére a főszereplő, Sólyom Nagy Máté fiatalsága ellenére is ráérez e nem mindennapi lelki tapasztalatokkal viaskodó úri fiú belső zaklatottságának megjelenítésére, életteli orgánuma alkalmassá teszi egy ilyen bonyolult szerep megformálására.
Második énjét, az Inast, a műsorfüzet szerint, dramaturgiai okokból énekelteti mással a zeneszerző, holott az azonos szereplő lélektani alapvetés lenne, hisz épp erről szól a zenedráma. S tartok tőle, aki nem ismeri a Babits-regényt vagy A gólyakalifa mesét, s netán a cselekményt is nehezen követi – nemigen fogja föl, miről is van szó. Ettől függetlenül, az Inast alakító Ambrus Ákos erőteljes, vad lelencházi kamaszt jelenít meg. Karakterábrázolását igen, de énekes teljesítményét mégsem érezzük a Tábory fiúéval (Sólyom Nagyéval) egyenrangúnak. Amúgy ez utóbbit leszámítva, a teljes fiatal énekes gárda bátortalannak tetszett, való igaz, a zeneszerző nem kímélte a hangszalagjaikat, korántsem jutott számukra kényelmes szólam. De hát miért is? Korunk zaklatottsága nem elég ok a nyugtalan szólamok komponálására? Balla Zsófia viszont szemlátomást jól énekelhető, belülről fakadó dialógusokat írt, s nem tagadta meg magát: szövege plasztikusan költői. Kivált a zárókórus ihletett verse.
Herczenik Anna líraian odaadó társat sejtet a lelki hasadtságába zuhant férfi számára, Szolnoki Apollónia temperamentumos örömlány, akit a zeneszerző slágerszerű áriával örvendeztetett meg az első felvonás végén. A legmarkánsabb énekesek a „derékhad” operaházi képviselői, akik tömör hangi-színészi ábrázolással keltik életre szerepüket: Fried Péter (Apa), Tóth János (Mester). Intrikusként eleven figurát kreál Gavodi Zoltán (Fősegéd), ám kétséges, hogy a kontratenor-magasság a Mesternét elcsábító férfit asszociálja a képzeletünkben. Gyöngyösi Levente, a velencei kép Gondolásának, azaz Gerdesits Ferencnek egy vérbeli olasz belcantóáriát komponált.
A rendező epizódfüzérré fűzte az opera látszólagos töredezettségét, holott a zene gördülékenyen és következetesen hajlik át egyik jelenetből a másikba – való igaz, a verbálisra „fordított” szöveg epizódváltásokat igényel. Harangi Mária generálsötéttel választja el a jeleneteket, ami a legkézenfekvőbb egy rendező számára, ám izgalmasabb és fordulatosabb, netán sodróbb is lehetne, ha más módon oldaná meg. Dolgát nagyon megnehezítette a sok belső tépelődés, a lélek színpadán zajló dráma, ami óhatatlanul lelassítja, néhol vontatottá teszi az előadást. S az az adottság is, hogy többnyire páros jelenetek, duettek sora teszi ki az operát, s nem sok mód kínálkozik a mozgalmasabb (tömeg-) jelenetekre. Harangi tisztán vezeti végig a lelki deformálódás kálváriáját.
Csíkós Attila a játékteret különféle szintekre, váratlanul megvilágított szögletekre osztja, s ez egybecseng a rendezőnő puritán stílusvilágával. Nagy Viktória némileg karikírozó, stilizált századfordulós jelmezei a szürrealizmus irányába hatnak: okkal, hiszen az álmában más életét élő Elemér világa messze a valóság fölött lebeg. Többet vártam volna el a koreográfustól: épp a szürrealitás okán megengedhető, burjánzó fantáziát a táncok komponálásában (Pataky Klári). A finálé tragikus-poétikus zárókórusa, a maga sokszínűségében, Szabó Sipos Máté karigazgató munkáját dicséri.
(Gyöngyösi Levente–Balla Zsófia: A gólyakalifa. Magyar Állami Operaház. Rendező: Harangi Mária.)
origo.hu
Ferencz Orsolya: A mi fiunk ott ül az űrhajó fedélzetén!
