A Plébános

L u g a s

Különleges bort jelöl ez a tulajdonnév, amelynek létrejöttét tarka legendák övezik. Ha hallom, s tudom, hogy nem a falumban szolgáló Gábor atyáról, a mi plébánosunkról esik szó, akár nyugodtan el is csodálkozhatnék, miféle teremtménye ő a világnak. Holott csupán ügyes reklámfogás: a Plébános név egy közönséges cuvée bort takar. De azért egy régi (és talán új) csúcsbort. Olyan kevert bort, amelynek homályos története a XVIII–XIX. század fordulójáig nyúlik vissza.
Ennek a Plébánosnak legalább két, de inkább három nevesíthető szereplője is akad. (Maga a névadó plébános valóságos személy ugyan, de a történetben a személytelenség homályába burkolódzik.)
Lajstromozva a „szereplőket”, efféléket találunk: Csombord község, a báró Kemény család s aztán a furmint, kövér, leányka. Vagyis Erdélyi-Hegyalja, egy magyar főúri család a XIX. század elejéről-közepéről és persze régi, ott őshonos szőlőfajták.
Kezdjük a legismertebb báróval, Kemény Istvánnal, bár nem valószínű, hogy a Plébános bor receptje az ő nevéhez fűződik. Pontosabban: nem is tudjuk, melyik Kemény báró idején alkották meg, de az ő csombord–alsógáldi uradalmukban jött létre a csábító nedű. Aztán a jeles borász, Kemény István is lényegében elfelejtett figura, keveset tud róla az utókor. Pedig Eötvös Károly megrajzolta a Magyar alakokban mint a régi magyar táblabíró archetípusát az „erdélyi fajtából”, aki „apró, fényes gombú kék atillát, kerek kalapot s magyar csizmát viselt folytonosan”. Kemény Simon, a marosszentimrei csatában Hunyadi Jánost megmentő hős büszke leszármazottja ő, főispán, kitűnő lovas volt, részt vett a szabadságharcban, és szenvedője volt birtoka és Nagyenyed barbár pusztításának. Halálakor a nemes pátoszt gyakran iróniával elütő Eötvös úgy búcsúzott tőle, hogy „míg annak a földnek olyan szülöttje lesz, mint ő volt: addig az a föld a miénk marad. És lesznek olyan szülöttei. Az ő emléke is teremt olyanokat.”
A szőlő és a bor apostolának csombordi kastélya és ültetvényei az elsők közt igazolták a régi Alsó-Fehér megye borászati nagyszerűségét. És ha a régi Borászati Füzeteket lapozgatom, bizony, lépten-nyomon a szakíró Kemény báró nevébe botlom. Úgy képzelem hát őt, mint olyan gazdát és szőlőtermelőt, aki mindenáron csúcsminőséget óhajt összehozni: ő a XIX. század közepének Szepsy Istvánja.
Csávossy György, a mai erdélyi borászat legnagyszerűbb tudósa, a csombordi szőlőgazdaság volt vezetője a szájhagyományt összegző kutatásaiban írta meg a plébánost övező mítoszok történetét. A legelterjedtebb variáns szerint valamelyik Kemény báró feleségét, mivel katolikus volt, lelki gondozójaként egy enyedi minorita páter felkereste Csombordon – a vendéglátás során elzarándokoltak a hűs, boltíves pincébe is. Mikor a jó negyvenméteres pince mindkét ikerágával végeztek, a báró feltetette az ilyenkor szokásos kérdést: melyik bor ízlett a legjobban? A páter azt válaszolta, hogy a végigjáráskor összetöltögette a neki tetsző borokat, s így hozott létre egy keveréket. Ez ízlett neki a legjobban. „Ezeket a fajtákat ültessék egy táblába vegyesen, szüreteljék le termésüket közösen, és mindig a legjobb ízű boruk lesz” – tanácsolta a bárónak. Így született meg a Plébános. Persze akad másféle magyarázat is – Krúdy Gyula bátyánk is jól emlékezett a plébánosra. „Báró Kemény pusztagáldi plébánosa – írja Az emlékek szakácskönyvében – egy szőlőféreg által kipusztított negyven holdat kapott ingyenes bérletként a bárótól. Csináljon vele, amit tud. Olyan ajándék ez, amelytől a századik embernek is elmegy a kedve, csak éppen ez a plébános örvendezett az adománynak. Nekigyürkőzött a pap, és kezdte forgatni a földet új szőlőtőkék nevelésére. Így teltek-múltak az esztendők a pap felett, a szőlők felett, amíg a báró egy napon csak betoppant a kegyúri parókiára.
– Hű, de megszomjaztam! – kiáltott báró Kemény, akinek muskotályával, ringatójával nemigen versenyzett bor Erdélyben. (Talán csak a gyulafehérvári püspöki rózsamálit kivéve.)
A falusi plébános nagy szerényen előveszi a maga borát.
– Ha meg nem vetné, méltóságod, nálam is termett egy kis borocska az idén.
A báró megízlelte a pap borát… Borismerő ember volt, nem csoda, hogy talpra állott az első korty után.
– Hol termett ez a bor, te pap? Hiszen ez jobb még az én boromnál is.
A főtisztelendő úr aztán szép csendesen bevallotta, hogy ez a bor éppen azon a kipusztult, meddő területen termett, amelyet a báró csak úgy fél kézzel elajándékozott.
– Legyen hát »Plébános« a bor neve – kiáltott fel a báró, amely bort aztán sokan iszogatták Magyarországon a jó öreg plébános emlékezetére.”
De akad másik adoma is – a teljes igazság viszont aligha kideríthető, írja a csombordi borok legnagyobb ismerőjeként Csávossy. „Az azonban vitathatatlan, hogy plébánosültetvény létezett Csombordon, mégpedig a filoxéravészt követő felújítás után (is)! Ennek termését szüreteltük mi az ötvenes éveket követően, mikor az erózió a régi tőkéket helyenként a talpgyökerekig mosta ki.” Az ő adataiból tudjuk meg azt is, hogy a Plébános fajtaösszetétele 40 százalék furmint, 40 százalék kövér és 20 százalék leányka, szürkebarát és ottonel muskotály keveréke volt.
És itt le is zárhattuk volna a Plébános regényét. De az utóbbi időkben szerencsére a Nagyenyed környéki gazdák nekiláttak a Plébános készítésének. Így nemrég Petróczky Pista barátom szíves közreműködésével szigorú közös vizsgálat alá vonhattunk két palack új Plébánost. Azt ugyan nem tudtam pontosan meghatározni, milyen keveréket tartalmazott a Logos nevű cég évjárat megjelölését is nélkülöző tétele, de azt hiszem, az etikett hiányosságai ellenére is méltó volt nevéhez. Egyébként az ötvenes években készített csombordi Plébános Csávossy szerint a furminttól nyerte a savgerincét, a tüzét és a zamatát, a kövér szőlőtől a cukrot és a testességet, az ottonel muskotálytól az illatot és a kerekséget. A Nagyenyeden palackozott tételeket szépnek, különlegesen jó tartásúnak és fölfedezésre méltónak tartom – mindkettő félszáraz bor volt. Az aranybetűs palack emlékezetesebb és főleg harmonikusabb nedűt tartalmazott egészen elegáns, üde virágillattal, friss, fiatalos, de nem bántó, összecsiszolódott savakkal. A műegész aurája leginkább egy határozottan kedves vacsorára emlékeztetett – jó hosszan kitartott utóízekkel. A zöld felirattal ellátott Plébánost kevésbé észleltem kiegyensúlyozottnak: észrevehetően dominált benne a furmint markáns karaktere. Összeérésre vár; illata friss, finom és fűszeres – hársra, de leginkább más apró, mézelő virágokra emlékeztette társaságunk egyetlen hölgyfogyasztóját. A borkóstolási szertartás legfontosabb eredményeként viszont azt rögzíthetem, hogy a Logos közreműködésével számomra is bizonyossá válhatott: egy korty a Plébánosból – egy csepp az újrafelfedezésre váró Erdélyi-Hegyalja géniuszából.