A szabadság szegényháza

Freedom House – magyarul a Szabadság Háza. Tekintélyes nemzetközi civil szervezet, melynek jelentései úgyszólván szentírásnak, sőt kancsukának minősültek, amikor jobboldali kormánya volt Magyarországnak. Most viszont, amikor baloldali kormánya van Magyarországnak, a túlsúlyos magyar baloldali sajtónak e jelentések valahogy nem igazán érik el az ingerküszöbét. A híradások ilyenkor rövidek és szikárak, elemző publicisztikára pedig csak elvétve érdemesülnek. A Freedom House ugyanis elsősorban a sajtószabadsággal – véleményem szerint minden szabadságjog legfontosabbikával és fokmérőjével – foglalatoskodik. A baloldal szívesen gondolja magát a szabadságjogok avatott, veleszületett védelmezőjének – ez a természete csupán akkor sérül (olykor fölöttébb bántó mértékben), amikor valami rendszerhiba folytán hatalomra kerül. Ez a szeplő egy olyan országban, mint a miénk (ahol összehasonlíthatatlanul hosszabb ideig volt baloldali diktatúra, mint jobboldali), korántsem kozmetikai jellegű probléma.
A Freedom House tavaly karácsony előtt élesen bírálta a Medgyessy–Gyurcsány-kormányzatot, amely kritika azonban – nyilván a betlehemi áhítat miatt – jószerivel elsikkadt a hazai nyilvánosságban. Az akkori jelentés megállapította, hogy három területen továbbra is rosszabb a helyzet az Orbán-kormány utolsó esztendejében tapasztaltnál. Az aggasztó jelenségek közé sorolta, hogy a kormányzati munka „nem mentes a zűrzavartól”, a valódi politikai dialógus pedig hiányos. A korrupcióellenes küzdelemről a jelentésírók szerint a Fidesz vezette kormány alatt átfogó stratégia körvonalazódott, míg a szociálliberális kabinet üvegzsebprogramja „egyelőre nem hozott egyértelmű eredményeket”. Mit mondjunk? A helyzet karácsony óta nem változott: legfeljebb annyiban, hogy az üvegzsebet – mint afféle Medgyessy-mintájú, kinövendő gyermekbetegséget – már egyáltalán nem is emlegetik. A decemberi jelentés utalt a K&H-ügyre is, amelyről megállapította: Magyarország történetének legnagyobb pénzmosási botránya során közpénzeket is elsikkasztottak. Az efféle ügyek ahhoz vezettek – volt olvasható a Freedom House honlapján –, hogy a közvélemény szerte az országban széles körű korrupciót tapasztalt. Ekkor még sem a nemzetközi szervezet, sem a magyar választópolgár nem sejthette, hogy épp a K&H-botrány kapcsán létrejött titkosszolgálati telefonlehallgatási jegyzőkönyveket a Freedom House-jelentés közzétételének idején öntevékenyen meg is semmisítették a kormányzat által irányított nemzetbiztonsági szolgálatok. A végrehajtó hatalmat kontrollálni hivatott nyilvánosság e szembetűnő negligálása – konfúz belső szabályokra hivatkozva – ráadásul épp annak a Tóth András államtitkárnak a nevéhez köthető, aki annak idején már Kulcsár Attila hatósági díszkísérettel való Bécsbe menekítéséhez is megmagyarázhatatlan módon asszisztált.
Idén április végén a Freedom House jelentése azt emelte ki, hogy – a kommunizmus összeomlása óta először – egy hivatását végző újságírót letöltendő börtönbüntetésre ítéltek egy liberális demokrata (azaz SZDSZ-es) képviselő (az azóta Gyurcsány-féle atomtemető-kormánybiztossá avanzsált, borvidék-átminősítési virtuóz Wekler Ferenc) „megrágalmazása” miatt. (A bíró nem rendelt el valóságbizonyítást, azaz nem érdekelte, hogy a Weklerről írottak egyébiránt megfelelnek-e a valóságnak.) A nemzetközi jogvédő szervezet szerint ezért a jogalkotókat is felelősség terheli, hiszen „az újságírókat elavult (kádárista) törvények alapján állították bíróság elé azért, mert a törvényhozás túl lassúnak bizonyult ahhoz, hogy jóváhagyja a szükséges jogszabályokat”. A dokumentum szerint a magyar sajtó ugyan szabad, ám a média túlontúl átpolitizált légkörben működik.
Úgy hiszem, ebben az „átpolitizált légkörben” rejlik a mai áldatlan helyzet legfőbb magyarázata. A permanens választási kampány odáig vezetett, hogy – főként a tájékoztatás kulcspozícióit féltékenyen őrző balliberális fél „jóvoltából” – a sajtószabadság magasztos elvei immár tartósan a fonák oldalukat mutatják. Medgyessy Pétert (elvégre a relativitáselméletet kidolgozó Albert Einstein emlékéve van) manapság – noha nem minden csúfondáros él nélkül – még ellenzéki körökben is szokás Gyurcsányhoz képest piedesztálra emelni; ám ne feledjük: ő volt az, aki nyomdai és egyéb adminisztratív eszközökkel igyekezett korlátozni az amúgy is csenevész ellenzéki sajtó mozgásterét. Medgyessy és Gyurcsány holdudvara vállvetve folytatja a perháborút a Magyar Nemzet és általában véve a polgári újságírás ellen; s az utóbbi napokban odáig jutottunk, hogy maga a miniszterelnök sem átallott fellépni egy sajtótájékoztatóról híven tudósító kollégánk ellen. Gyurcsány ahhoz gyáva volt, hogy az őt csalónak nevező Pokorni Zoltánt perelje be: ez egyrészt macerás ügy, másrészt nem is szolgálná a sajtó kívánatos megfélemlítését. Reménykedve várom Vásárhelyi Mária tiltakozását az ítélet ellen: pár éve még elemi liberális felháborodást tapasztalhattunk, amikor a Magyar Hírlapot marasztalták el az ő nyilvános fórumon tett kijelentésének hűséges interpretálása miatt.
A Freedom House-jelentések bagatellizálása a Kőszeg Ferenc-féle Helsinki-szindrómás káderektől különösen fájdalmas, hiszen az olyasféle érvelés, hogy a magyar sajtóállapotok Türkmenisztánhoz vagy Angolához képest kifejezetten szívvidítók, bennem a fásult cinizmus képzetét kelti. Budapest és vidéke számára nem Angola vagy Türkmenisztán a viszonyítási pont. Egyszerű dolgokról van szó: a hatalmasoknak se lehessen következmények nélkül hazudozni, tényeket elleplezni, terhelő dokumentumokat eltüntetni – viszont a kritikus igazmondást ne korlátozzák indokolatlan tilalomfák.
A jelek szerint túl pártos lett a civil romantika, túlontúl eluralkodott a jogvédő szabadságharcosokon az egzisztenciális előnyökre alapozódó kettős mérce. Sőt, a sajtószabadság globális kérdései iránt való érdeklődés is veszni látszik. Ha nincs Magyar Nemzet, s nincsen Brüsszelben tudósítója, a magyar olvasó nem is értesülne róla, hogy a Nemzetközi Újságíró-szövetség szerint a terrorellenes intézkedések világszerte vészesen veszélyeztetik a média szabadságát, áttételesen pedig magát a demokráciát. Aiden White és munkatársai csak akkor érdekesek a többi magyarországi orgánumnak, ha aktuálpolitikai kampányokban felhasználható, amit mondanak – egyébként a szocialista (jelentése szerint: társadalomközpontú) és a liberális (jelentése szerint: szabadságelvű) tudósítók oda sem dugják az orrukat a sajtótájékoztatójukra.
A magyar sajtó féloldalassága már a demokratikus berendezkedést veszélyezteti. A kormánypárti média – liberális önképe dacára – már-már elviselhetetlenül szervilis, a menthetetlent mentegeti, miközben egzisztenciális fenyegetettségtudatból a potens politikai alternatívát ócsárolja. Józanság, méltányosság nemigen jöhet szóba. Az elvtelen hatalompárti mentalitás, ami lényegében mindent egy lapra tesz fel, leginkább a francia kollaboránsok lélektanára emlékeztet. Az ellenállás ugyanakkor esetleges, szórványos, mivel nem rendelkezik a kellő intézményes háttérrel. A Freedom House itt nem segít: a hazai sajtószabadság saját mérce szerinti helyreállítása a magyar demokrácia feladata és belügye. Ha túl sokáig halogatjuk a tarthatatlan, alkotmányellenes status quo felszámolását, belátható időn belül nem léphetünk be a Szabadság Házába. Maradunk ott, ahol eddig: a szellem perifériáján, a szabadság szegényházában.