Volt egy pillanat 1990 tavaszán a Corvin közben, amikor hihettük, hogy Pongrátz Gergely valóban segíthet összekovácsolni a nemzetet. A hely egyik hajdani parancsnoka harminchárom és fél évi távollét után érkezett haza – akkor még csak három hétre. A Corvin közben teljes egyetértésben egymás mellett állt Pongrátz Gergely, Fónay Jenő, Bocskay T. József, Wittner Mária és a mártír miniszterelnök, Nagy Imre lánya. „Nem tudom elhinni, hogy itthon vagyok, azt hiszem, álmodom” – vallotta be Pongrátz Gergely. „Nagy nap ez a mai, remélem, új hajnal hasad” – mondta Nagy Erzsébet. S amikor az ünnepség végén a jelenlévők elénekelték a Szózatot, kevés szem maradt szárazon.
Tizenkét évvel később, 2002. október 15-én Medgyessy Péter akkori miniszterelnök közös gondolkodásra invitálta az ötvenhatos szervezetek vezetőit. Már tíz perce beszélt, amikor nyílt az ajtó, és Pongrátz Gergely lépett be.
– Azért késtem – mondta –, mert Kiskunmajsáról jövök.
– Nem baj, Gergely bácsi, foglaljon helyet, én pedig folytatom – válaszolta Medgyessy.
– Addig nem ülök le, amíg a miniszterelnök úr nem kér tőlünk bocsánatot az 1956 után történtekért…
– Kár, hogy késett, mert tíz percig arról beszéltem, hogy én 1956-ban, 14 évesen drukkoltam önöknek. Mindennel egyetértettem, amit követeltek, tehát nem tudom, hogy miért kellene bocsánatot kérnem.
– Azért csak kérjen bocsánatot, s amíg ezt nem teszi, addig nem ülök le.
A dialógus ebben a hangnemben folytatódott, mígnem Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének alapító elnöke megjegyezte:
– Azért jöttünk össze, hogy ezt hallgassuk?
Pongrátz Gergely a hang irányába fordult, rátette a kezét az ajtó kilincsére, majd Fónaynak szánva a szót odavágta:
– Ávós!
És elhagyta a termet, hogy a folyosón jelen lévő tévének nyilatkozzon.
Mi történt tizenkét év alatt? A felejthetetlen hazaérkezéstől a drámai makacsságig vagy a hajnalig tartó ölelésektől a durva szóváltásig. „Az a célom, hogy öszszehozzam a nemzetet – mondta Pongrátz 1990-ben, amikor első alkalommal szóhoz jutott. – Lehetetlen feladat, de megpróbálom.”
Ma már az ötvenhatosok között sincs egység, nemhogy nemzeti egységben forrnánk össze!
Pongrátz Gergely súlyos egyéniségként érkezett vissza 58 éves korában magyar földre, és súlytalanul halt meg 73 évesen magyar földön.
A szálak 1956-hoz vezetnek. Ki volt ez a férfi, akinek saját bevallása szerint örmény vér csörgedezett az ereiben, de magyar volt a szíve? Egy agronómus, Erdély szülötte. Kilencen voltak testvérek. Négyen – Ödön, Ernő, Gergely és András – részt vettek a forradalomban. A család 1945-ben jött át Erdélyből, és Soroksáron kapott házat, földet. A forradalom kitörésének hírére Gergely egy vidéki gazdaságból érkezett a Corvin közbe, hogy ezzel a lépésével kijelölje magának az életutat. A hősiességet, aztán a vezeklést odakint, majd a csalódást itthon, végül a teljes elszigetelődést.
Ami 1956-ban a Corvin közben történt – legenda és valóság. Megismételhetetlen csoda. Más nemzetek talán jobban megbecsülik azokat a hőseiket, akik valami hasonlót cselekednek. A magyar a politikai palettára tűzi az érdemjegyet, s aszerint adományoz, s ez 1956 megfáradt harcosaival sincs másképpen.
Eleinte Pongrátz Gergely is egy volt a sok közül. A nevét sem tudták, a bajuszáról lett Bajusz a beceneve. Az „ész” a Corvinban a bátyja volt, Ödön, akinek nagy része volt abban, hogy november 1-jén Iván Kovács Lászlótól Gergely vehette át a parancsnoki marsallbotot. De az emigrációban megesett, hogy tettlegességig fajult közöttük a vita, és nem beszéltek egymással hónapokig. Sőt egy időben Ödön azt terjesztette az öcscséről, hogy elvette tőle a dicsőséget.
Hajthatatlanság és indulat – ezek Pongrátz Gergely egész életének állandó kísérői. Forrófejűség. Összeférhetetlenség. Kivagyiság. Kompromisszumot nem ismert, ítéleteit megváltoztathatatlan szentenciákban mérte. Árnyékként nehezedett rá a természete. Ugyanakkor hamar sírt, és érzékenyen reagált az élet dolgaira. Amikor egy fodrászüzletben több bajtársa halt meg a szeme láttára, ideg-összeroppanással vitték kórházba.
Maléterrel nem békélt meg a haláláig. Hazaárulónak bélyegezte. Nem látta be, hogy alaptalanok a vádjai. A Pongrátz-szárny a Corvin közben valójában azt nem tudta megemészteni, hogy Maléter népszerűsége üstökösszerűen emelkedett. S mindez – úgy képzelték – az ő hírnevük rovására következett be. A Svájcban élt neves történész, Gosztonyi Péter, tanú a Kiliánban, azt írta róla: „Pongrátznak fejébe szállt a dicsőség. Van ilyen a forradalmak történetében. De figyeltem: mindketten (Maléter és Pongrátz) tudták, hol a határ. Tulajdonképpen – a szovjet veszély árnyékában – nem volt közöttük sem barátság, sem ellenségeskedés.”
Később, az emigrációban Pongrátzban annál több. A legkülönbözőbb fórumokon útszéli hangon támadta Malétert. Eszeveszetten. A könyvében is, amely 1982-ben jelent meg az Egyesült Államokban. Még élő bajtársaitól kérdeztem, mi volt ennek a gyűlölködésnek az oka. Külön-külön megerősítették, hogy a féltékenység! Mai fejjel nehezen érthető, hiszen a glória ott volt mindkettejük feje fölött. Ismeretes, hogy a honvédelmi minisztert a szovjetek tőrbe csalták, és az akasztófán végezte. Pongrátz vitézül védte a Corvint, de végül – testvéreivel együtt – elhagyta az országot. Ha marad, az ő sorsa sem kétséges. Olyan véleményt is hallottam, s ezt egy őszinte barátja mondta ki, hogy a Pongrátzok Amerikában személyi kultuszt építgettek maguk körül, s az egész ötvenhatot a nevükhöz akarták láncolni. Amikor Gergely 1990-ben rászánta magát, hogy hazajöjjön, még Amerikában azzal állt elő: elvárná, hogy piros szőnyegen lépkedhessen Ferihegyen, és katonazenekar játsszon a tiszteletére…
Ez a gondolkodás és attitűd nem tett jót neki, és az itthon maradottaknak sem, akik különben is féltékenyek voltak a visszatelepülőkre. Ráadásul Pongrátz, ahogy öregedett, egyre többször vágta oda joggal vagy jogtalanul egyik-másik ötvenhatosnak: „Te mit ugrálsz, nem is vagy szabadságharcos!” Ez is mérgezte a viszonyt. És ez is hozzájárult a három szívinfarktusához. A negyedik vitte a sírba.
Valamit a könyvéről. Egyes vélemények szerint a kötet erőssége „sokkal inkább az atmoszféra érzékeltetése, semmint a tényszerűsége”. Egyetértek. Nagy kár, hogy az emigrációban írott sorokat nem fésülte át alapos történészi vagy újságírói kéz. Így aztán a könyv – a nagy várakozás ellenére – csalódást keltett, és nem lett alapmű, pedig igényes szerkesztői munkával és tárgyilagosabb szemlélettel az lehetett volna! Pongrátz a Corvin köz korábbi parancsnokát, Iván Kovács Lászlót is „árulónak” nevezte benne, és mint tudjuk, le is tartóztatta. Nem tépázta volna meg a nimbuszát, ha elismeri: október 31-éig Iván Kovács volt a parancsnok. De elhallgatta. Miért?
Pongrátz egyik Corvin közi társa és barátja, később az emigrációban állandó támasza, ma a Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnöke, Bocskay T. József állítja: „Iván Kovácsot szerettük, mert ember volt.” Pongrátz bizalmatlansága a katonai és a politikai vezetőkkel szemben is megnyilvánult. Megegyezésre, az ellentétek feloldására nem törekedett.
A Corvin köziek új parancsnokának megválasztása is nagy részben a Maléter-kérdéssel függött össze. Az új honvédelmi miniszter személyét illetően Iván Kovács Malétert támogatta, Pongrátz a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnoka, Márton András mellett tört lándzsát. Pongrátz sorsa ekkor dőlt el, mert Márton benne látta az igazi vezéregyéniséget.
A Corvin köz parancsnoka az emigrációt vagongyári munkásként kezdte New Yorkban, majd Bostonban egy autókereskedőnél kapott állást. Chicagóban 1957-ben megválasztották a Magyar Szabadságharcos Szövetség alelnökének. Aztán 1959-től tizenkét évig Madridban élt, forradalmi múltjának köszönhetően a spanyoloktól kapott anyagi támogatást (ösztöndíjat). Spanyol nőt vett el feleségül, akitől két fia és egy lánya született. Visszatérve Amerikába biztosítási ügynök lett, később sertéstelepet vezetett Arizonában. A valóság az, hogy tucatnyi helyen dolgozott, de sehol sem tudott egzisztenciát teremteni.
Anasztasz Mikojan szovjet politikus – aki kétszer járt Budapesten 1956 októberében – 1958 táján az Egyesült Államokba látogatott. Elvitték Chicagóba is, ahol az ott élő ötvenhatos magyarok tüntetést szerveztek ellene. Éppen elhagyta a repülőtér kijáratát, amikor Pongrátz Gergely tíz méterről a hóna alatt szorongatott röpcédulatömeget feléje dobta. Azonnal leteperték a rendőrök, és egy napra fogdába került. A budapesti Hősök terén 1997 őszén bilincselték meg, mert a szétvert tüntetés során – az 1956-os Magyarok Világszövetségének elnökeként – szembeszállt a rendőrökkel. Fónay Jenő hozta ki a rendőrségről.
Pongrátz Gergely naivul hitte, hogy a rendszerváltozás után védettséget élvezhet idehaza. Konoksága űzte, hogy ő majd megmutatja „ezeknek a nagyszájú legényeknek”, mire képes egy Corvin közi magyar, aki mindenre elszánt társaival egy világhatalom tankjait állította meg 1956-ban.
Hazajövetelétől kezdve kinyilvánította, hogy nem alkuszik, és a posztkommunistáktól nem fogad el semmit – hangoztatta. „A tüzet és a vizet nem lehet összeereszteni. Ezt csak a kommunisták tudták megcsinálni, amikor kapitalistákká vedlettek, és kirabolták a nemzetet” – vallotta. „Soha a történelem folyamán egyetlen embernek sem volt olyan lehetősége, hogy ezt az országot rendbe tegye, mint Antall Józsefnek. És ezt a lehetőséget elszalasztotta.” Pongrátz Gergely nem engedett, és nem békélt meg sosem. Ezért maradt magányos. Azt hitte, sokan állnak még a strázsán, de amikor körülnézett, nem talált az „igaziak” közül senkit. Az utolsó négy-öt évben a régi „galeri” tagjai is egyre kevesebbet mutatkoztak vele. Új társakat vett maga mellé, akik talán nem is jártak a Corvin közben… Szomorú, de ma már csak a szélsőjobb tűzi zászlajára a nevét. Ha megmarad szerényebbnek, ha kiválasztottként uralkodni tud a természetén, többet használt volna a hazának, a magyarságnak, és boldogabb életet élhetett volna. Ehelyett utolsó leheletéig harcolt és verekedett. A végén már Don Quijoteként.
Nem nehéz megjósolni, hogy Pongrátz Gergelynek így is nagy temetése lesz. A Corvin közben, ahol felravatalozzák, olyan (látszat)egység kerekedhet, amilyen sohasem volt az ötvenhatos szervezetek között. Sokan – függetlenül attól, hogy Pongrátz Gergely milyen utat járt be – a forradalom jelképét, megtestesítőjét látják benne. Ezért tisztelik meg a koporsóját. Ezért leng a fekete zászló napok óta a mátyásföldi házakon, ahol ötvenhatosok élnek. A tisztességadás néma tüntetés is, figyelmeztetés is a kormányzatnak. Aztán lesznek olyanok, akik – kimondva-kimondatlanul – örülnek annak, hogy a Corvin köz parancsnoka nincs többé. Vége a hőbörgésének – gondolják –, és hiszik, hogy könnyebben elboldogulnak majd a többiekkel. Gunyoros mosollyal adják tudtunkra, hogy vele befejeződött egy illúziókra épülő korszak.
De lám, lám, Pongrátz Gergelyre a halála újra ráirányítja a reflektorfényt. Lesznek, akik máris felvetik, hogy a Corvin közben szobrot kellene állítani neki. Vajon a család tagjai, még élő testvérei milyen temetést képzeltek el a leghíresebb Pongrátz fivérnek? Mihez járultak hozzá, és mihez nem? Mihez ragaszkodtak, és mihez nem? Az sem közömbös, hogy kik búcsúztatják majd a hajdani parancsnokot. Kik szerettek volna beszélni, és végül kik fognak? És vajon Pongrátz Gergelynek volt-e végrendelete?
Nem érdektelen, hogy a balliberális kormány, amely minden alkalmat megragad, hogy közel férkőzzön 1956 szellemiségéhez, küld-e koszorút annak az embernek a koporsójára, aki 2002-ben nyílt levélben írta meg az MSZP akkori elnökének: „… addig, amíg olyanok vannak soraikban, akik néhány esztendeje még büszkén hivalkodtak az ötvenhatos csőcselék elleni fegyveres és szellemi harcukkal, amíg tehát hiteltelenek az Önök által hozott kegyeleti virágok, kérem, ne koszorúzzanak bajtársaink sírjánál…”
Pongrátz Gergely valamelyik irodájában egy anonim szerző mondása árulkodott a falon: „Vezess! Kövess! Vagy állj félre az útból!”
A halál beteljesítette a szolgálatot.
origo.hu
Tovább fokozódik a forróság
