A kommunisták kék cédulás választási csalásainak ellenére 1947-ben a Demokrata Néppárt a jobboldal vezető pártja lett a választásokon. A bolsevik terror, a szovjet jelenlét 1948-ban Rákosiék kezére játszotta a hatalmat. A hosszú illegalitás után, 1989-ben újjászervezték a néppártot, immár Kereszténydemokrata Néppárt néven. Miért nem tudták visszahozni a régi dicsőséget, miért nem tudtak nagy párttá lenni?
– Budafokon, a lakásomon Ugrin Józseffel és Mateovits Ferenccel ültünk össze 1989-ben, hogy újjáéleszszük a pártot. De nem volt meg az a hátterünk, amellyel 1947-ben rendelkeztünk. A katolikus szociális mozgalmak, mint például a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) vagy a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete adták a társadalmi bázisunkat. Ezek az egyház szociális tanításai alapján működtek, aminek szellemi vezéregyénisége Kerkai Jenő jezsuita volt. A kommunistákat is meglepte, hogy ennyi szavazatot kaptunk. Hatvanhét mandátumot szereztünk, a szavazatok 16,6 százalékát. A kommunisták azért győztek, mert csaltak, az ismert kék cédulás választással több helyen is leadták ugyanazok szavazatait. Így is a második legnagyobb párt lettünk. Negyven év alatt azonban elvesztettük társadalmi bázisainkat.
– Csupán emiatt nem tudtak jelentősebb párttá alakulni?
– Más okok is közrejátszottak. Mindjárt az elején konfliktusba kerültem Antall Józseffel. Egy ideig kereste a helyét a kisgazdáknál, a kereszténydemokratáknál, végül az MDF-nél kötött ki. De nem is ez volt a baj. Amíg mi a KDNP-t szerveztük, addig ő megkérdezésünk nélkül, a választások előtt, megkötötte az SZDSZ-szel a paktumot. Ám mi az SZDSZ-szel világnézetileg nem tudtunk volna együttműködni.
– De miért volt fájó a KDNP-nek a paktum?
– Mert a mi elképzelésünk a keresztényszociális tanításokra épült, ami szemben állt az SZDSZ liberalizmusával. Emiatt szemrehányásokat tettem Antallnak. A konfliktus után közölte, hogy én lennék a legalkalmasabb a vatikáni nagyköveti posztra Rómában.
– Túl idősnek tartotta önt, hogy bevegye a kormányba? Vagy el akarta távolítani a belpolitikai életből?
– Valószínűleg ilyen szándékok is megfogalmazódhattak, hogy eltávolítson engem a közéletből és a pártból, bár én voltam akkor a KDNP elnöke. Ugyanakkor én is fiatalítottam a pártban, mert Surján László vette át az én helyemet. Édesapja jó barátom volt, vele hoztam létre a Nagycsaládosok Országos Egyesületét. Antall József reálpolitikusi erényeire vall persze, hogy ismerte vatikáni kapcsolatom előzményeit. A nagyköveti megbízásomat ennek is köszönhettem. Ugyanis százharminc oldalas emlékiratot adtunk át a Szentszéknek Entz Gézával 1988-ban a Kárpát-medencei magyar katolikusok helyzetéről. Ez komoly tanulmány volt, amelyet hozzáértő szakemberekkel dolgoztattunk ki.
– Mi volt a céljuk ezzel?
– Hogy tájékoztassuk Rómát a magyar kisebbség valódi világáról. Márton Áron gyulafehérvári püspökkel 1963-tól ismét kapcsolatba kerültem, és sokat tudtam az erdélyi helyzetről. De ismertem a felvidéki állapotokat is: ott a mai napig nincs magyar püspök. Illetve van egy Tóth nevezetű, aki azt mondta nekem: tudja, nagykövet úr, én dupla „tót” vagyok. Egyszóval a magyar vidékek katolikus hívőinek szlovákosítása jelenleg is folyik. Nos, a beadványt elküldtük, és 1989. január 1-jén II. János Pál pápa a szokásos évi nyilatkozatában a nemzeti kisebbségekről szólt a mi emlékiratunk hatására. Ennek óriási jelentősége volt, mert Szűrös Mátyás házelnök megszakította a parlament ülését, és bejelentette, hogy a pápa a katolikus egyház és a nemzeti kisebbségek problémáiról nyilatkozott, aminek magyar vonatkozása van.
– Ez a rendszerváltás folyamatában fontos eredmény volt.
– Nagyon jelentős lépésnek számított. A határon túli magyarok kérdésével Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba és Pozsgay Imre már évekkel azelőtt foglalkozott. S munkámon keresztül értékelték a kisebbségi sorsban dolgozó keresztény egyházak nemzetfenntartó szerepét.
– Mennyiben volt rendszerváltó párt a KDNP?
– Erre nehéz válaszolni. Sajnos elég későn kezdtük szervezni a pártot. Pozsgay szólt nekem, hogy miért nem kezditek újjáéleszteni a pártot, mivel elképzelhetetlen az ország keresztény párt nélkül. Még sokan éltek azok közül, akik a Demokrata Néppárt színeiben nemzetgyűlési képviselők voltak, de mind idősek voltunk. Mint említettem, a csaknem nyolcvanéves Ugrin Józseffel kezdtük szervezni a pártot, én hetvenegy éves voltam, Mateovits is idősebb volt nálam. Nem volt olyan politikai súlyunk, amely befolyásolni tudta volna az események alakulását.
– Milyen szerepük volt a keresztény egyházak sérelmeinek orvoslásában?
– Én már jóval korábban is az egyházpolitikára koncentráltam, abból doktoráltam, és több püspökkel szoros kapcsolatot építettem ki. Sokat dolgoztam azon, hogy a szerzetesrendek, ha megfogyatkozva is, elkezdjék a működésüket. Nem volt utánpótlásuk, a betegápoló szerzetesek újratoborzása volt a legnagyobb gond. Sok egyházi iskola ismét visszakerült eredeti tulajdonosaihoz. Szerencsére ebben a kérdésben nem volt konfliktus az egyház és az Antall-kormányzat között, hiszen mindannyiunk érdeke volt a sebek begyógyítása, az egyház és az állam viszonyának rendezése. Rómában én voltam az, aki aláírta Sodano bíborossal a magyar katonai tábori püspökség visszaállítását. A börtönpasztorációt is helyreállítottuk. A Szent István Társulat helyzetét is rendeztük, megszűnt az az állapot, hogy az egyházi könyvek kiadásához csak korlátozva kaptunk papírt.
– Mikor foglalta el állomáshelyét?
– Acerbi bíboros, pápai nuncius 1990-ben előbb érkezett meg, mint hogy én átadtam volna nagyköveti megbízásomat a pápának a Vatikánban. Nyugdíjasként újra aktivizáltak, és kineveztek előbb a Külügyminisztériumban főosztályvezetőnek, majd Acerbi megérkezése után nem sokkal Rómába utaztam. Nem volt követségi épületünk, így előbb a pápai magyar intézetben kaptam kétszobás lakást, a másik két szobában pedig a vatikáni magyar követség adminisztrációja kapott helyet.
– A négy év alatt milyen eredményt ért el, amire büszke?
– Említettem, hogy Erdélyben többször voltam Márton Áronnál, Gyulafehérvár püspökénél, akit diákkorom óta ismertem. Ő sajnos meghalt már a nyolcvanas évek elején. Akkor Romániában egy érsekség volt, a bukaresti. Ide tartoztak a gyulafehérvári, a nagyváradi, a szatmári és a temesvári magyar püspökségek. Azon gondolkodtunk, hogy Gyulafehérvár székhellyel létre kellene hozni egy érsekséget. Amikor az erdélyi püspökök erről szóló beadványa megérkezett Rómába, a pápa nagyon megörült, és szólt Sodanónak, hogy kérje meg a romániai püspöki kollegialitás hivatalos kérelmét. Ugyanis a II. vatikáni zsinat kimondta, hogy a világ bármelyik országában a területi egyházszervezési ügyekben a változtatáshoz a helyi püspökök egyetértésére van szükség. A pápa önhatalmúlag csak indokolt esetben intézkedik. A problémát az jelentette, hogy a román görög katolikusoknak is kérniük kellett volna az érseki tartomány létrejöttét. Azonban a görög katolikusok is évtizedek óta folyamatos román nacionalista támadás alatt voltak. Ezért nem volt elvárható, hogy ilyen kérelmet megfogalmazzanak, mert a román politika és a román ortodox egyház lejárató kampányt indított volna a görög katolikusok ellen. Ekkor írtam egy magánlevelet a pápának, amelyben tájékoztattam, hogy a Szent István királyunk által alapított tíz püspökségből egy a határainkon kívül rekedt, és egyiknek sincs érseke. Mivel a gyulafehérvári érseki tartomány létrehozása az ismert okok miatt nehézségbe ütközött, arra kértem a szentatyát, hogy éljen jogával, és egy magyar püspökséget, a gyulafehérvárit emelje érseki rangra. Azzal zártam a levelemet, ha ezt megteszi, azt a magyar nép ajándéknak fogja tekinteni. Ez a történet 1990-ben zajlott, II. János Pál pápa magyarországi látogatása előtt. Mire a pápa ideutazott, addigra Gyulafehérvár érseki rangot kapott. Ezzel Gyulafehérvár kikerült Bukarest irányítása alól. Nagyon büszke vagyok, hogy ezt sikerült elérnem.
– Miután lejárt a négy éve, hazatért Magyarországra. A KDNP országgyűlési képviselője lett 1994-től. A párt tiszteletbeli elnökévé választották. Ismét bekerült a hazai politikába. Mi okozta a kereszténydemokraták felbomlását a ciklus végéig?
– Ennek számos oka volt. Egyrészt nem volt igazi vezető egyénisége a pártnak. Másrészt amikor Rómából visszajöttem, már hetvenöt éves voltam. Varga László is hasonló korú volt, tehát mi már nem vezethettük volna aktívan a pártot. Én abban próbáltam segíteni, hogy egy fiatalabb nemzedék vegye át a párt irányítását. Akkor úgy ítéltem meg, hogy Surján László elnök az eltelt négy év alatt nem azt az eredményt hozta, amit szerettem volna, és felmerült helyette Giczy György neve is. Őt az Új Ember című újságnál ismertem meg mint tehetséges, teológiát végzett fiatal újságírót, aki ellenállt a túlzott állami beavatkozásnak. Én akkoriban a lap kiadójánál dolgoztam. Mivel ismertem Giczyt, a választmányon őt javasoltam a KDNP elnökének. De sajnos csalódnom kellett benne, mert közben rájöttem, hogy teljesen alkalmatlan lenne a párt vezetésére. Ezért kértem, hogy mégse jelöltesse magát elnöknek, de már késő volt, mert megválasztották.
– A KDNP kálváriája és széthullása talán itt kezdődött. Feltételezem, a párt meggyengülésében nemcsak a belső pártviszályok játszhattak közre, hanem a bizalomvesztés is. Önről a választások előtt alig egy évvel, 1997-ben kiderült, hogy beszervezték, ügynöki munkára kérték fel.
– Nem voltam ügynök, áldozata voltam a Kádár-rendszernek. De hogy megértse ezt, vissza kell menni 1956-ig. Amikor a Nagy Imre-kormány meghirdette a többpártrendszert, mi hárman, a Demokrata Néppárt volt nemzetgyűlési képviselői: Mihelics Vid, Székely Imre Kálmán és jómagam beadványt írtunk a kormányfőnek, hogy a legnagyobb ellenzéki pártként újrakezdjük a működésünket. A forradalmat leverték, a kormány elhagyta a Parlamentet, és a benyomuló szovjet katonák csak egyetlen kormánytagot találtak az íróasztalnál, Bibó István államminisztert. Bibó kibontakozási nyilatkozatot írt, amelyhez felkért bennünket, mint a legnagyobb ellenzéki párt képviselőit, hogy támogassuk azt a célkitűzést, amelyet ő felvázolt. A javaslatot elküldte Göncz Árpáddal az Új Ember szerkesztőségébe – ahol fűtőként dolgoztam –, hogy írjuk alá és egyetértően nyilatkozzunk. Aláírtuk. 1957-ben, a nyári nagy begyűjtés idején, amikor Bibó Istvánt is elvitték, engem is bevittek. Először Kistarcsán voltam, aztán átszállítottak a gyűjtőfogházba. Hónapokon át hallgattak ki.
– Ekkor kérték, hogy dolgozzon nekik?
– Nekem akkor már nyolc gyerekem volt, és hál’ istennek most is megvannak. Teljesen vagyontalanok voltunk, és ennek a nagy családnak a jövőjét is mérlegelnem kellett. Egyik napon újra a kihallgatómhoz vittek. Három lehetőséget ajánlott fel: bíróság elé állítanak, két évre internálnak Tökölre vagy kiengednek. Hogyan szabadulhatok innen? – kérdeztem. Ha együttműködik velünk, hajlandó szolgálatot tenni – felelte. Hogy képzeli, én? Beállok spiclinek? Rám nézett, és a következőket mondta: Doktor úr! Egyet kell vállalnia. Ha tudomására jut, hogy a Magyar Népköztársaság ellen összeesküvést készítenek elő, azt jelenti. Az viszont benne volt a büntető törvénykönyvben, hogy ilyen szervezkedés bejelentése minden magyar állampolgárnak a kötelessége.
– S elvállalta?
– Nem tagadhattam meg, mert ez azt jelentette volna, hogy szembeszegülök a törvénnyel. Viszont kijelentettem, hogy semmi olyat nem vállalok, ami vallási meggyőződésemmel, erkölcsi felfogásommal nem egyezik.
– Aláírta a papírt?
– Ezzel a garanciával aláírtam a titkos együttműködést. Ezek után 1957. október 4-én szabadultam.
– Jelentett?
– Találkoznom kellett a tiszttel néhányszor, de nem jelentettem. Kapcsolatunk 1958 márciusáig tartott. Olyan jelentéseket tettem, hogy megint le kellett írnom az életrajzomat, kikkel tartottam a kapcsolatot, mit csináltam 1956-ban. De ez közismert volt.
– Nem keresték meg többször?
– De megkerestek 1973-ban, amikor már egyház-politikai kérdésekkel foglalkoztam. Szerettem volna létrehozni az önálló Szent István Társulatot, és annak igazgatója lenni. Ennek híre eljutott beszervezőimhez és Miklós Imréhez, az Állami Egyházügyi Hivatal volt elnökéhez, akinek egyébként ezredesi rangja volt a III/III-as ügyosztályon. Ezt később tudtam meg. Ekkor ismét felvették velem a kapcsolatot, jelentésre nem vállalkoztam, de arra igen, hogy nyílt sisakkal képviselhessem a szocialista rendszerben az egyház szabadságának és függetlenségének igényét. Egy Mezei nevezetű III/III-as tiszt aztán a következő jelentést írta rólam: „… semmi áron nem vállalná azt a szerepet, amit a múltban szántunk neki…” Végül is nem lettem igazgató. 1977 májusában ismét megszakadt velük a kapcsolatom. Ami nagyon érdekes – erről is van dokumentum –, hogy a rendszerváltás előestéjén, 1989. szeptember 20-án B. Miklós ezt jelentette: „… újjászervezését nem látom célszerűnek.” Én erről soha sem beszéltem, titoktartást fogadtam, nem is gondoltam, hogy ezeket a dokumentumokat rólam nyilvántartották. Ez csak a rendszerváltás után vált számomra világossá. Közben tettem a dolgomat, például csaknem háromezer misekönyvet csempésztem ki Erdélybe.
– Párttársai hogyan reagáltak, amikor kiderült a múltja?
– A KDNP szétverésének egyik momentuma kétségtelen az én ügyem nyilvánosságra hozatala volt 1997-ben. Ehhez többeknek fűződött érdekük, akiknek útjában álltak a történelmi pártok. Mindenesetre én visszahúzódtam, és bár országgyűlési képviselő voltam, nem léptem a nyilvánosság elé, nem akartam tovább terhelni jelenlétemmel viszálykodó pártomat. Bármiféle mosakodással csak rosszat tettem volna. Barátaim nem fordultak el tőlem. Pozsgay Imrétől is kaptam egy levelet: Sándor bácsi, miket írnak rólad. Akik abban az időben semmi rizikót nem vállaltak, azok fordultak ellened. A püspöki konferencia elnöke, Seregély István is írt nekem, hogy ha kell, a konferencia elé viszi az ügyet, és igazolnak. Akik ismertek engem és ténykedésemet, azok tudták, hogy én a hazai és a határon túli magyar katolikus egyház érdekében rengeteget tettem. Senki nem volt, aki ellenem fordult volna. Még egyszer hangsúlyozom: nem voltam ügynök, áldozata voltam az elmúlt rendszernek, és egy rossz jogszabály miatt kerültem ilyen helyzetbe, ilyen megvilágításba.
origo.hu
Hogy nem szakadt rá a plafon! – Kulja András legnagyobb hazugságai a tévévitából
