Egyforintos utca

Ha kötéllel próbálnák visszafogni a falu népét, az sem segítene: az első tavaszi esők illata az idős embereket is kiszólította a szabadkígyósi határba. Az egyik gazda az utolsó forduló után megáll a bevetett föld szélén. Sapkáját leveszi, sóhajt egyet, mert a vetéssel végzett ugyan, de a gondok megmaradtak. Első kérdésem meglepi, de aztán dől belőle a szóáradat:
– Elégedetlen? Hiszen befejezte a munkát.
– Csak tudnám az értelmét. Mert jó, földben, legjobb helyen a mag, de mire kél, mire érik? A magamféle ember, ha az időt tekinti, mindig is bizonytalanra számíthatott, mert felettünk az Isten és az idő az úr. De most? Számíthatunk egy szemernyit is a magunk országára? Vetünk a kilátástalanra, és nincs reményünk az áldásra. Mi tesszük a magunkét, de ha az első számú bonyolítók még csak nem is sejtik, hogy mire gürcöl a paraszt, mi lesz a fáradsága után a terménnyel, akkor mondja meg valaki, hol a reménység, amibe kapaszkodhatunk? Maguk messzebbről érkeztek. De itt, a mi megyénkben az utak mellett hány gulyát, nyájat, kondát számolhattak meg, amíg idáig értek? Egyet sem, uram. Nézzen be az udvarokba! Istállók, ólak mind csak voltak. Lassan az aprómarha is kikopik. Az állam arra ítélte ezt az országot, hogy a boltból éljen. Mi ez, ha nem akarattal való leszegényítés? Nekünk soha nem engedték meg, hogy a gazdag parasztok országa legyünk. Mikor a kolhozvilágban egy kicsit pendültünk, mindent oda kellett adjunk a nagy testvérnek, mert az ott való embereket is leszoktatták a gazdálkodásról. A szegénnyel, a nincstelennel azt csinálhatnak, amit akarnak. Az olyan ember egy tányér meleg ételért odaadja a szavát annak, akitől utoljára ígéretet kapott. Itt van a mi megyénk, Békés. Gabonából tele magtár volt mindig, zsírozóból-húsból országos éléstár. Tudja, hogy egy-egy faluból hány száz disznó került évente a Gyulai Húskombinátba? Baromfiból hány tízezer a csabai Barneválhoz? Nem írta azt fel senki, mert az összeszámolásnál felakadt volna az állam szeme. Mindig többet kértek, mi a többet is kiszorítottuk. Éltünk. Hol tisztességesebben, hol szűkösebben. Most, uram, folyik a leszegényítés. Azt kérdezte: elégedetlen vagyok-e? Magammal nem, de magamban bizonytalan. Semmire dolgoztam? Átveszik? Kell? Egyszer ment fel a gazdatársadalom egy része a fővárosba, azon helyben megemelték a gázolaj árát. Azóta megint csak drágították. Velünk úgy packáznak, ahogy akarnak. A munkásnak kifogy a szájából a kenyér, a parasztnak kifogy a szívéből a remény. Ide jutott az ország éléstára, egy mezőgazdasági megye. Lehet, hogy nem ezt szerette volna hallani, de ez a nyers igazság. De ha megkérhetem, ne simogassák ki a szavaimat, mert az igazság kimondása nélkül nem lépünk előre, csak süllyedünk le a gödörbe.
Nem valami felemelő hangulatban kopogtattam be a falu polgármesteréhez, akit tisztelnek, becsülnek. Nem a hazai pártfogókkal van itt bajuk az embereknek. A szűkös iroda első látásra azt bizonyítja, ez inkább dolgozószoba, nem polgármesteri fogadó. Használója olyan személy, aki nem az asztal mellől irányít, hanem mindenütt ott van. Balogh József, Szabadkígyós választott vezetője szívesen szól a község múltjáról.
– Az első, mindenki számára emlékezetes időpont a második világháború vége, ettől számítva jócskán megnövekedett a község lélekszáma. Ötszázan voltunk akkor, mára meghatszorozódtunk, háromezer lélek lakja Szabadkígyóst. És azt is hozzáteszem, nem fogyatkozó népességű a mi településünk. A régmúlt igen fontos, feljegyzett időpontja 1394, azóta élnek itt. Természetesen a történelem próbára tette az idegyökerezőket is. A törökök kitakarodása után az egész megyében alig élt tízezer lakos, ők is a vizek-mocsarak sűrűjében vészelték át a legínségesebb időket. Határunkban ma 40–45 aranykoronás földek találhatók. Itt a gabonafélék, de a kertészetben díszlő növények is híresek. A föld érték volt, féltették az emberek, de művelték is hozzáértéssel.
– Ez ma is érvényes?
– Természetesen. A közelmúltban az állami gazdaság, a termelőszövetkezetek, még előbb a nagybirtokok – nálunk a Weicheim család – alapozták meg jó hírünket. A rendszerváltozás után éppen a közös gazdaságok megszűnését követően növekedett meg a munkanélküliség. A statisztika 100–110 állandó munkanélkülit tart számon, de ez változó. Az egyik működő varrodában el tudtunk volna helyezni húsz főt az ötven munka nélküli asszonyból, de csak heten-nyolcan jelentkeztek.
– Miből élnek az itt lakók?
– Nagyobbrészt alkalmazottak. Jelentősebb területű mezőgazdasági birtokokról nem beszélhetünk, de Békéscsaba – ahová könnyű bejárni – még mindig sok családnak nyújt megélhetést. Persze ott is történtek nagy leépítések, vállalatok szűntek meg, többek között az István malom, a Barnevál – és ezt mi is megemlegetjük. A mezőgazdaságban végbemenő átalakulás érzékenyen érint bennünket. Megcsappant a jószágállomány. Az állatorvosunk szomorúan mondta: több már a kutya, mint a disznó, ilyen is régen volt Kígyóson.
– Volt-e szavuk ahhoz, hogy így lepusztult a mezőgazdálkodás?
– A mieink is ott voltak az Országház előtt, most várjuk az eredményt. Csak néha bosszantó a várakozás. A magunk példáját említeném más területen. Pályáztunk iskolafelújításra, tornacsarnok, számítógépes terem megépítését is kérelmeztük. 2004. július 6-án értesítettek bennünket, hogy megnyertük a pályázatot, 240 millió forintot. Július végén igazolták, hogy 211 milliót nyertünk. Augusztusban megerősítették a 211 milliót, sőt belügyminisztériumi keretből ötmillió forinttal megtoldották, erről 2004 októberében tájékoztattak bennünket. Most, 2005. április végén még mindig nincsenek aláírva a papírok, pedig értesüléseink szerint ez uniós pénz. Lehet, hogy már ott van valahol, esetleg kamatozik is, mi pedig nem tudunk elindulni. Iskolánkba kétszáz tanuló jár, óvodáinkban százas létszámú a kicsik serege. Feszülten figyeli-várja mindenki a tanév végét, mert a felújítás nem pár napos munka lesz.
– Polgármester úr mintha még nagyobb izgalommal várná az iskola sorsának jobbra fordulását.
– Itt jártam iskolába. Harminc évig történelemtanárként itt dolgoztam. Egy község, de az ország jövője is az iskolán, a gyerekeinken múlik. A nevelési gondok mellett most az egész község boldogulásának felelősségét is vállaltam. Hatodik éve vagyok polgármester, és az utóbbi két évben tapasztalom, mennyi megkülönböztetéssel sújtják azokat a vezetőket, akik nemzetben gondolkoznak. Nem szoktam váltogatni a helyemet. Azt vallom: a nép, nemzet boldogulását nézze mindenki. Megcsömörlöttünk attól a világtól, amelyben a pártkönyv többet jelentett a szakmai felkészültségnél.
– Szavai bizonyítják, hogy a gyerekek, a fiatalok mindenkinél közelebb állnak a tegnapi tanárhoz. Megbizonyosodhatunk erről a valóságban is?
– Két hely megtekintését javasolom, mert azok többet mondanak, különösen a messziről érkezettnek. Található nálunk egy családalapozó fészek, ahol tizennégy 35–40 négyzetméteres otthonban tervezhetik a jövendőt ifjú házasaink. Négy, legfeljebb öt év a támogatás számukra, ennyi ideig nem fizetnek lakbért. Előtakarékosság és kedvezmények után egyetlen forintért 900 négyzetméter közművesített házhelyen építkezhetnek – persze családi segítséggel. Mi úgy gondoljuk, ez olyan lehetőség, amely hangzatos programok nélkül jó alap a fészekrakáshoz. A mi falunk nem fogyatkozó népességű. A megyéből még évente három–négyezer itt felcseperedett ember távozik. Ez veszteség nekünk, de egyes településeken már megállt az elvándorlás.
– Ezeket az adatokat már a megyei közgyűlés tagjaként ismerteti. S a községi gondok mellett Békés megye holnapját is egyengeti.
– Az már összetettebb feladat, de megyei vonatkozásban sem feledkezhet meg az ember az otthonáról, mert ami a mienk, arról ne döntsenek mások.
– Mi az oka a kifakadásának?
– A mi országunkban rossz szokás, hogy ha valamit felemeltünk, ha kell, ha nem, dicsekszünk vele, a többire, noha hasonló értékű, ügyet sem vetünk. Ez történt a felújított gödöllői kastéllyal: ha történelmi értékű építészeti kincsünkről szólunk, meggyőződéssel vallom, ebben Gödöllő az első. De! Itt Szabadkígyóson található a Weicheim család egykori kastélya, nem a régi fényében, de éppen abban az állapotában, amikor mindent meg kellene tennünk, hogy ne romoljon tovább! Országunk dísze is, ebben semmi túlzás nincs. Iskola és kollégium található a falain belül. Ez a műemlék épület felújításra vár. A volt tulajdonosok – akiktől elvették – még halottaikat is hazahozzák, hogy itt nyugodjanak. Viszszavásárolnák, de nincs hozzá elég tőkéjük. Úgy vélekednek, az övék volt, ők építtették, az itteni emberek emelték. Értéke milliárdokban mérhető, és felelőtlenül eladni egy közel-keleti üzletembernek, az ország megkárosítása. Félünk a jól hangzó dolláros ígéretektől, mert jó párszor megértük, hogy áron alul kiszaladt a kezünkből a nemzeti tulajdon. De sétáljon csak egyet nálunk!
Neve nincs utca, ahol már egy családi ház áll. A fiatalasszony kedvesen tessékel a nappaliba, amelyben a kor kívánalmai szerint alakították ki a tágas teret.
– Befizették a házhely összegét? – kérdezem Makra Mónikától, a ház asszonyától.
– Az egy forintról meg is kaptuk a befizetési bizonylatot – válaszol derűsen.
– Ez az új utca első kész lakóépülete. Hogy érzik magukat az otthonukban?
– A férjem idevaló születésű, én békéscsabai vagyok. A nyugalmat, a kényelmet könnyű megszokni. Nem vágyakozom vissza a városba. Igaz, ott dolgozom, de a bejárás is megéri. Most szabadságon vagyok, várjuk a harmadik gyerekünket. Mindketten a Volánnál helyezkedtünk el, a férjem gépkocsivezető, én a pénzügyi osztályon dolgozom.
– Száznégy négyzetméter a lakás, itt a jövevénynek is megvan a szobácskája.
– Mindenkinek. Természetesen a fészekrakás gondjaival együtt. Egyikünk fizetése nem fedezi teljesen a törlesztőrészleteket. Aztán kellemetlen következményei is voltak a kölcsönnek. Tízezer forint csak a kezelési költség, amire nem számítottunk. Most a melléképületeket készítjük, szintén családi segítséggel, ezt követi a kerítés…
– Azért nagy segítség volt a kedvezményes telek.
– Meghozta a vállalkozási kedvünket. Nemcsak a miénket, a szomszédokét is. Itt nem nagy szavak, nem távoli ígéretek voltak, hanem igazi támogatás.
– Mostantól ez a falu vége.
– Igen, de senki ne felejtse, hogy ez a föld tegnap még lucernás volt. Itt nemcsak az egyforintos házhelyekkel kezdődött az ifjú családalapítók biztatása, hanem az ifjúsági háztömbbel, de az öregek számára is épült hasonló.
Nemrég 92 százalékban választották Balogh Józsefet Szabadkígyós polgármesterévé. Hanem van az életnek árnyékosabb oldala is. A gazdálkodás egész országunkban mély válságba jutott. Évről évre gyűlik az adósság, a gazdák kénytelenek maguk előtt görgetni a milliókat. Ám itt minden nehézség, hátrasorolás ellenére növekedett a község vagyona, egy ciklus alatt 300 millióról 800 millióra, és a gyarapodásban az ifjúsági ház, a nyugdíjasotthon, az inkubátorház, de az új ravatalozó is fölsorolható, miközben a közalkalmazottak, a köztisztviselők helyzete romlik az állandó leépítés réme miatt. Az irattárban található olyan beterjesztés a belügyminiszterhez, amelyre két hónap óta nem érkezett válasz. Magukban nem csalatkoztak az itteni lakosok, de az államban igen, különösen az utóbbi két évben. Miért jó az, ha egy törekvő falu elveszíti a kedvét, bizalmát? De amíg ezen törtem a fejem, barátságos kísérőm elgondolkodtató dolgot mondott.
– Tudja, különösek az emberek. Az itt lakók is. Valamikor az ősök állítottak egy díszkaput még a régi Ókígyóson. Aztán a nagy átformálás idején lebontották a felirata – Isten hozott! – miatt. A község az új rendezések idején pályázatot nyújtott be a kapu visszaállítására. Megkaptuk a pénzt, megépítettük úgy, mint az elődök. Hogyan is fogalmazott az egyik itt lakó? A kapu áll, a mi utcánk meg még sáros. A másik helybeli megpróbálta a helyére tenni a zsörtölődést: „Te! Ami pénzt a kapura adtak, nem költheted a járdára.” A zsörtölődő: „De mi lesz a sárral?” Közben épül, színesedik, korszerűsödik a falu, a legbiztatóbb községfejlesztési beruházás nyomán a település kilencven százalékán megoldottuk a szennyvízelvezetést. Nekik az is semmi, csak az ő sáros utcájuk számít. Hát ilyen emberek is akadnak. Na, de ez az öregek otthona, térjenek be, hallgassák meg őket is.
A klubszobában két férfi kártyázgat. Az asszonyok csipkelődnek: „És hol a pénz?” De nem forintra osztanak, csak az idő múlatására. És az asszonyok?
– Mi csináljuk a tarhonyát, aztán várjuk a vevőket.
– Természetesen nem a megélhetésért fáradnak.
– Nem, de nem álljuk a tétlenséget.
– Hogyan lehet ide bekerülni, mert ez a különálló épület olyan, mint egy mintaotthon lakosztálya.
– Kilenc szoba-konyha-előszoba található itt a hozzájuk tartozó fürdőszobákkal, ahol mi élünk. Egyetlen házaspár él köztünk, a többiek magányosak. Eladtuk a magunk házát, befizettük a belépőt, hatszázezer forintot, és itt töltjük öreg napjainkat. Havonta egyszer meglátogat az orvos, a családbeliek jöhetnek látogatóba, amikor csak gondoljuk.
Balogh József polgármester terve: „Ha az egyforintos telkek első utcája készen lesz, az első megszületett kicsi keresztnevéről fogjuk elnevezni. Így megmarad az emlékezetnek.”