Több társával együtt előkészítette a rendszerváltást. Mi volt az ön sajátos szerepe az eseményekben?
– Már 1968-tól szerveződött egy olyan kör Csoóri Sándor környezetében – elsősorban Czine Mihály, Kiss Ferenc, Sinkovits Imre, Für Lajos, Csurka István, Fekete Gyula, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Bihari Mihály, Száraz György, Kiss Gy. Csaba, Bakos István részvételével –, amely először gondolatban próbálta feszegetni azt a világot, amelyben éltünk. Ez az időszak a csehszlovákai bevonulás idejére tehető, amikor létrejött a „nagy népi hurál” nevű asztaltársaság, amelynek Kiss Ferenc irodalomtörténész volt a lelke. Ehhez a formálódó körhöz kapcsolódott a Tiszatáj szerkesztősége is. A tíz–tizenöt tagú asztaltársaság beszélgetései egyre inkább átpolitizálódtak, és céljai egyre határozottabb politikai elképzelésekkel telítődtek. Emellett a hetvenes évek végén Lezsák Sándor megszervezte a fiatal írók lakiteleki találkozóját.
– Magyarországon állomásoztak a szovjet csapatok, 1981-ben elfojtották Lengyelországban a Szolidaritás mozgalmat, elevenen élt az emberekben az 1956 utáni megtorlás, még remény sem volt a magyar szabadság kivívására. Hogyan mertek szervezkedni?
– Más a remény, és más az akarat. Ismertük a realitásokat, nem is léptünk a nyilvánosság elé úgy, mint 1987-ben, de apró lépésekkel, egy-egy rendezvénnyel, találkozóval vagy a rendszert bíráló megnyilatkozással az irodalmi sajtóban, főként a Tiszatájban a Forrásban, az Alföldben azért igen. Ez mind megtette a hatását, jelezte, hogy másként gondolkodunk. Persze mindig nagy botrány lett az ilyen megnyilvánulásokból.
– Tagja volt az MSZMP-nek…
– Igen, de jó néhány társammal együtt úgy gondoltuk, a rendszer adott, és ha több tisztességes ember lép be az MSZMP-be, akkor belülről jó irányba változtatható. Később jöttünk rá, hogy ez nem megy. Számtalan kezdeményezésünk, javaslatunk – például a határon túli magyarokat illetően – kudarcba fulladt. Nem járultak hozzá a nagy teljesítményű tévé-adóállomás felállításához, amelynek révén a Kárpát-medencében fogni lehetett volna a műsorokat. Tiltott maradt a Bethlen Gábor Alapítvány létrehozása vagy a Hitel című folyóirat beindításának engedélyezése. A javaslatok a politikai bizottságig is eljutottak. Megtörtént, hogy pozitív döntés született, de a végrehajtása merev ellenállásba ütközött, akadályozták minden lépésünket. A belpolitikai kérdések megvitatásával is ugyanígy jártunk, de mi persze tovább vitatkoztunk. Bihari Mihállyal például Pécsett ismerkedtem meg 1981-ben egy konferencián, éjszaka elmentünk kettesben a városba sétálni, és beszélgetésünk lényege már akkor az volt, hogy ennek a rendszernek vége, csak azt nem tudjuk, mikor.
– Melyek azok a fordulópontok, amelyek az ön nevéhez fűződnek?
– Például az előbb említett javaslat, amelyet tizenkilencen írtunk alá. Ennek is érdekes a története. Egy idő után mindannyiunkat behívatott Aczél György, hogy tájékoztasson bennünket a döntésről. Ott tudtuk meg, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága egyetlen pont kivételével mindent elfogadott.
– Mi volt ez a pont?
– Javasoltuk egy olyan határon túli államtitkárság létrehozását, amely minden tárcától független, de a tárcák közötti feladatokat koordinálja a határon túli magyarok ügyében. Erre azt válaszolták, hogy ezt külpolitikai okok miatt nem támogathatják. Aczél György viszont más javaslattal állt elő, amiből rögtön kiderült, hogy lehallgatták az előző esti stratégiai tanácskozásunkat Für Lajos lakásán. A többiek ugyanis megbíztak azzal, hogy én képviseljem őket, ha tárgyalásra kerül sor. Még mielőtt megszólalhattunk volna, Aczél György azt javasolta, hogy az ő részükről Knopp András legyen a tárgyaló, a mi oldalunkról pedig én. Tehát Aczél elébe ment a dolgoknak.
– Mi lett ennek a következménye?
– Az, hogy valóban elkezdődtek a tárgyalások, én pedig rendre beszámoltam a többieknek. A helyzet teljesen reménytelennek látszott, ugyanis Knopp Andrással nem lehetett megegyezni. Végül írtunk egy levelet Kádár Jánosnak, amelyben közöltük, hogy a továbbiakban értelmetlennek látjuk a tárgyalásokat, mert egyes politikusok a legfelső testület döntését sem hajlandók végrehajtani. Kértük, hogy vizsgálják ki ennek okát. Választ nem kaptunk, ezzel meg is szakadtak az egyezkedések. A tárgyalások megszakításának másik oka az volt, hogy a demokratikus ellenzék a monori egyeztető megbeszélések ellenére a hátunk mögött kiadta a Társadalmi szerződés című szamizdatot. A radikálisok a maguk programját és kiáltványát akarták rákényszeríteni a mi csoportunkra. A kiáltvány azzal kezdődött, hogy Kádárnak mennie kell. Több vezető politikust is nevesítettek, de Aczél György neve – ő volt Kádár mögött a legerősebb, legbefolyásosabb politikus – nem szerepelt közöttük, vagyis igyekeztek olyan helyzetet teremteni, hogy az őket támogató, de a rendszer bűneiért legalább Kádárhoz hasonlóan felelős személyt ne érhesse ellenzéki bírálat. Természetes, hogy Aczél György oda is állt a Társadalmi szerződést fogalmazó radikálisok mellé. Ez is hozzájárult ahhoz a döntésünkhöz, hogy nincs értelme a további tárgyalásoknak sem Kis Jánosékkal, sem Aczél Györggyel, mivel a hátunk mögött konspirálnak. Elfogadhatatlannak tartottuk a nekünk szánt segédszerepet.
– Csak ezek az ütközéseik voltak a hatalommal?
– Az írószövetségben is zajlottak a nagy viták, ahol Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Csurka István, Lezsák Sándor és mások is kemény kritikával illették a rendszert. A nézetkülönbségek akkor is a felszínre kerültek, amikor osztályvezető voltam a Kulturális Minisztérium közművelődési főosztályán. Pozsgay Imre lett a miniszterhelyettes, és én kaptam feladatul a közművelődési törvény előkészítését. A törvényt Pozsgay vitte a parlament elé. Akkor már sokat beszélgettünk, politizáltunk, még a parlamenti beszédét, a miniszteri expozéját is együtt készítettük. Meglehetősen sikeres volt ez az időszak. Mikor 1976-ban miniszter lett, úgy döntött, hogy rám bízza a megüresedő irodalmi és sajtófőosztály vezetését. Amikor ennek híre ment, azonnal támadtak bennünket: a Népszabadságban E. Fehér Pál megírta, hogy olyan embert nem lehet kinevezni arra a fontos posztra, aki a népi írók tábora iránt elkötelezett. Aczél megüzente Pozsgaynak, hogy nem hajlandó hozzájárulni a kinevezésemhez, de Pozsgay Imre mégis kinevezett. Tudtam, hogy nem sokáig maradhatok a helyemen. A sejtésem igazolódott, két év után eltávolítottak a minisztériumból.
– Milyen indokkal?
– Számon kérték, hogy miért találkoztam az emigrációból hazalátogató magyarokkal, és miért támogattam a vidéki folyóiratokat. Még vagy tíz vádpontot megfogalmaztak. Kornidesz Mihály, az MSZMP KB tudományos, kulturális és közoktatási osztályának vezetője tanú előtt felsorolta a bűneimet. Természetesen mindez Aczél György utasítására történt.
– Támogatta valaki a törekvéseiket a pártközpontból?
– Inkább csak rokonszenveztek velünk. Ide tartozott Szűrös Mátyás, valamint a párt külügyi osztályáról Tabajdi Csaba és Szokai Imre. Pozsgay Imre volt a legmagasabb rangú politikus, aki a lehetőségeihez képest támogatott bennünket.
– Egy pillanatra térjünk vissza az 1985-ös monori találkozóra. A rendszerváltásra visszaemlékező Elhervadt forradalom című könyvében leírja, nem értett egyet azzal, hogy a népiek elmennek a radikális ellenzék által szervezett találkozóra. Miért volt ellenérzése?
– Liberális, bolsevik körnek tartottam a tagjait, akik korábban hol maoisták voltak, hol lukácsisták. Tudtam, hogy ez a kör nem kedvel bennünket, mivel számos ízlésbeli, ideológiai különbség és politikai nézeteltérés van köztünk. A monori találkozón végül is az történt, hogy ők a maguk igényei szerint, a saját céljaikra használták néhány emberünk, Csurka, Csoóri, Fekete Gyula és mások részvételét. Tulajdonképpen számunkra a monori találkozó nem hozott semmit, inkább erősítette csalódottságunkat. Mi viszont a másik csoportosulás látszatellenzéki szerepét erősítettük.
– Nem véletlen, hogy megszervezték a saját találkozójukat 1987 szeptemberében. A sátorverésről már sokat beszéltünk ebben a sorozatban, viszont ön lett a Magyar Demokrata Fórum első elnöke. Mi volt a szerepe?
– A hét alapítónak különböző feladatai voltak. Például Csoóri Sándor az előkészítésben vett részt, Für Lajos megírta az első lakiteleki nyilatkozatot, a sátorverés szervezését Lezsák Sándor vállalta kis csapatával. Egy évvel később, 1988-ban megírtam az MDF alapítólevelét, amelyben elsőként rögzítettük írásban, hogy 1956 forradalom, nemzeti felkelés volt. Kifejtettük, hogy a demokrácia megteremtéséhez nélkülözhetetlen a többpártrendszer kialakítása. Tehát 1988-ban szervezetté vált az MDF, a vezetősége először ideiglenes elnökséget választott, ennek lettem ügyvezető elnöke 1989 őszéig.
– Miért mondott le?
– Ahogyan készültünk a választásokra, az SZDSZ és az akkori Fidesz folyamatosan vádolt bennünket irredentizmussal, nacionalizmussal, antiszemitizmussal és azzal, hogy együttműködünk az MSZMP-vel. Azzal gyanúsítottak bennünket, hogy háttér-megállapodást kötöttünk Pozsgayval, vagyis az MSZMP-vel. Ezzel szemben Pozsgay Imre őszintén támogatta a nemzeti érdekek és értékek mentén folyó politizálásunkat, mi pedig támogattuk a pártján belüli reformelképzeléseit. Ez a vád azonban veszélyes lehetett volna a választásokon, abba az MDF belebukik. Hogy ne legyek tehertétel, idejében közöltem a többiekkel, hogy visszalépek, ne legyen akadálya a győzelmünknek az, hogy egy volt párttag kerül az élre az MDF listavezetőjeként, aki ráadásul szoros kapcsolatot tart Pozsgayval. Úgy gondoltam, célszerűbb, ha olyan ember áll a helyemre, aki nem volt párttag, és van ötvenhatos múltja. Für Lajost szerettem volna elnöknek. Őt azonban azon az elnökségi ülésen, amelyen lemondtam, s a javaslatot meg kellett volna tennem, már nem terjeszthettem elő, mert az MDF elnöksége Für Lajost jelölte köztársasági elnöknek. Für Lajos államfőjelölésével sem én, sem Csoóri Sándor nem értett egyet, de a többség leszavazott bennünket.
– Miért nem értettek egyet Für Lajos jelölésével?
– Úgy éreztük, hogy esélytelen. Azt vártuk, hogy győzni fogunk a választásokon, de azt is tudtuk, hogy nem lennénk képesek egyszerre betölteni a köztársasági elnöki tisztet, kormányt alakítani, parlamenti frakciót vezetni és közben a pártot is irányítani. Ehhez biztonságosabb személyi feltételekre lett volna szükség. Ha a mi érvelésünket elfogadják, akkor Pozsgay Imre lett volna a köztársasági elnök. Meggyőződésem, hogy jobb lett volna a magyar közéletnek. Für Lajos pedig jobb lett volna az MDF elnökének. Végül elfogadtuk Csoóri Sándor javaslatát, hogy Antall Józsefet válasszuk meg az MDF országos elnökévé.
– Azt mondják, ön személyes ellentétbe került Antall Józseffel, ezért távozott.
– Egy darabig még maradtam az MDF elnökségi tagja, de kezdettől fogva nem értettem egyet Antall József politikájával. Súlyos felfogásbeli különbségek voltak köztünk. Többek között elleneztem a privatizáció módját, de a káderpolitikáját is rossznak tartottam. Be kellett látnom, hogy nem tudok vele együtt dolgozni. Próbáltuk néhányan elfogadtatni vele a saját politikai irányvonalunkat, de nem sikerült. A korábban nagyon jól együttműködő elnökség viszont szétzilálódott. Antall József rákényszerítette Für Lajosra a honvédelmi tárcát, ezzel Für kikerült a pártpolitikából. Csoóri, aki ajánlotta Antallt, később összeütközött vele az MDF–SZDSZ paktum miatt, és nem vállalta Antall József mellett a pártban a társelnökséget. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban, mert világossá vált, hogy Antall az egyszemélyi hatalom kiépítésén fáradozik. Meggyőződésem, hogy a paktum csak a jéghegy csúcsa volt, hosszú előkészítő háttértárgyalások előzték meg, amelyekben benne voltak az SZDSZ mellett a nemzetközi szervezetek, a nagykövetségek, a titkosszolgálatok… Tudjuk, hogy Mark Palmer amerikai nagykövet nyíltan a legnagyobb ellenzéki pártot, az SZDSZ-t támogatta az MDF-fel szemben.
– Mit értek el?
– Azt érték el, hogy meghiúsították az MDF eredeti politikáját, Antall Józsefen keresztül letérítették a lakiteleki útról.
– Ezt a vádat Antall József még életében visszautasította.
– Én is visszautasítottam volna a helyében, de a tények azt mutatják, hogy Antall az MDF-fel szembeni politikát valósított meg. Gondoljunk akár a mezőgazdaság, akár a kárpótlás kérdésének kezelésére, vagy arra, hogy a privatizáció során a pártállam volt emberei, például a KISZ-esek jutottak hatalmas állami vagyonhoz. Az SZDSZ-nek voltaképpen átadta a sajtó egészét. Megalkottak egy gyalázatos választási törvényt, amely miatt jelenleg a kétpártrendszer felé haladunk. Lényegében lehetőséget teremtettek egy olyan átmenetre, amelyből kizárták a társadalmat.
– Ne feledjük azért, hogy a szovjet csapatok kivonásában, a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatásában, a parlamentáris demokrácia megvédésében – gondolok például a taxisblokádra – elévülhetetlen érdemeket szerzett Antall József.
– Ezt más is megtette volna.
– Nem megfutamodás volt az ön részéről, hogy ilyen előjelek után otthagyta az MDF-et?
– Nem tartom annak. Maradásom az akkori MDF teljes szétzilálásával járt volna.
– Abban az időben újfajta mandarinizmusról beszélt.
– Valóban ezt mondtam. Ahogyan Antall József az MDF elnökségének tudta nélkül hozta létre a paktumot, úgy olyan emberekkel vetette magát körül, akik feltétel nélkül kiszolgálták. Nem akarok neveket mondani, mert sokan megsértődnének.
– Antall József többször hangsúlyozta – ezt nekem is mondta egy interjú során –, hogy kevés a szakember, nehéz válogatni.
– Ezt csak ürügynek szánta. Igenis volt egy nagyon erős magyar szellemi, szakmai háttér, amelyből lehetett volna meríteni. Jutott volna akár kormányzati munkára is.
– Végül is örült ezek után, hogy 1990-ben győzött az MDF?
– A párt kampányában végig részt vettem, segítettem az MDF képviselőjelöltjeinek, de nem voltam jelen az úgynevezett győzelem éjszakáján. Otthon, a feleségem társaságában néztem a tévéközvetítést. Örültem az MDF győzelmének, de az akkor már bontakozó, a korábbival ellentétes politikai irányának kevésbé.
origo.hu
Tragédia a Palatinuson: megrázó részletek derültek ki
